BEVEZETÉS

Van rá egy gazdaságos húszasom, hogy néhány Tesco főnök, aki majd elolvassa ezt a könyvet és már úgy is tud levegőt venni, hogy nem sípol a tüdeje a méregtől, ki fogja jelenteni, hogy hazugság az egész. Mert ilyen nem fordulhat elő, meg hogy ilyen nincs is! Meg az a néhány százmillió forintnyi cucc, aminek lába kél, annak, hel­lo, nem is kél lába! Meg amit Magukkal csinálnak, az egy normális dolog, és hello, nincsen senki átverve, kérem szépen! És ami elő­fordulhat a biztonsági őrök berúgott és befejelt falú kis irodácskájában - kapjad be a személyiségi jogaidat - az nem is fordult elő, és szegény vevő csak biztos elesett. Az sem igaz, hogy a kamionos buliban, amikor a Tesco saját parkolójából pattintottak meg egy kurvára nem feltűnő nyerges vontatóval közel százmilliónyi árut, benne volt a főnökség. Mert kinek kéne tíz plazma, mi? Szóval ilye­neket fognak majd mondani. Meg azt, hogy hazudok. És bosszút akarok állni. Meg hogy ezért nem írom le a nevemet. Nem mintha ez fontos lenne, csak előre akarok szólni, hogy ha majd azt olvas­sák, hogy át vannak verve, le vannak húzva, és folyamatosan figye­lik magukat, ha piros a fülük (lásd a ki a lopós a Tescóban fejeze­tet) nehogy azt higgyék, hogy csak kitaláltam az egészet. Sőt, majd azt is el fogom mondani, honnan lehet észrevenni egy sima pénteki bevásárlás során, hogy mi van a mátrix mögött. Vagy mi a Mát­rix maga. Mert hogy ez pont az. A Tesco. A gazdaságos mátrix...

Jómagam is azon barmok közé tartozom, akik csak azért jönnek fel Pestre, hogy karriert csináljanak és megmutassák az otthoniak­nak, hogy lehet nagyot is dobni. Első baromi nagy dobásom meg­lehetősen rövidre sikerült, ugyanis az első melóm nagyjából annyiból állt, hogy egy erre a célra szerkesztett gép segítségével túl­érett narancsokból kellett kipréselnem a levet. Persze tudtam hogy lent fogom kezdeni, de azért még voltak illúzióim. Szóval na­rancsot facsartam dögivel egy olyan exkluzívnak korántsem mond­ható helyen, mint a Fogarasi úti Tesco bejárata előtti placc. A fő­nökeim azt a baromira szűk réteget célozták meg a szolgáltatásuk­kal, akik a Fogarasi út környéki elit zónában éltek és a havi ötezer forintos nagybevásárlást azzal akarták kezdeni, hogy felhajtanak egy pohár 500 forintos frissen facsart narancslevet. Nos, mivel ezen a környéken ma is inkább dívik a bicskázás, mint a wellness életmód, a biznisz meglehetősen ramatyul ment. Egy időben pró­báltunk átállni a grapefruitra, de arról sokan azt hitték, hogy egy baromi nagy citrom, így az összes rám rohadt. Szóval ennyit a Fo­garasi közönségéről, akikről majd fogok bővebben is mesélni de mindent a maga idejében, ugyebár. Mindenesetre három hónapot húztam le a naposabb tájakat idéző gyümölcsök társaságában egy olyan fizetés mellett, ami még akkor is gáz lett volna, ha megka­pom. De a főnököm vonakodott kifizetni nekem azt az összeget amennyiből éppen hogy oltani tudtam volna szomjamat a saját magam által forgalmazott termékből. Akik nem értik a jópofának szánt hasonlatot, elárulom: baromira kurva keveset kerestem. A kifizetésnél az egyetlen érv, amit latba tudtam vetni az a három hó­napi csavarástól megizmosodott bal alkarom volt, de szerencsére tettlegességre nem került sor, vihettem a béremet isten hírével. Nem nagyon rázott meg a déligyümölcsökkel való szakítás, mert én már akkor nagyobbra néztem. Figyelmemet már hetekkel ko­rábban megragadta egy plakát, amelyet a Tesco saját marketing­osztálya agyalt ki annak érdekében, hogy bizonyos megüresedett állásokat be tudjanak tölteni. Akkoriban az űr a kocsigyűjtők bri­gádjában tátongott a leginkább és a következő szöveggel próbál­ták meg a veszett karrieristákat az üzletlánchoz csábítani:

Szereted a kihívásokat? Csatlakozz sikerorientált csapatunkhoz kocsigyűjtöi munkakörben!

Akkoriban fingom nem volt arról, miféle kihívást jelenthet a szá­zas helyett mindenféle fémlapokkal megbuherált bevásárlókocsik összegyűjtése a parkolóhelyekről. Azt meg végképp nem értettem, minek kell ehhez sikerorientáltnak lennem, de valami olyasmi kép rémlett fel bennem, hogy Paul Kennedy, aki a Tesco hierarchiájá­ban magával a Jóistennel foglal egy közös szintet, saját kezűleg fog nekem átnyújtani egy trófeát, mint az év kocsigyűjtőjének. Az sem érdekelt, hogy a kocsigyűjtő alatt csak a takarítók helyezkednek el, de ők sem céges alkalmazottak, hanem valamiféle külsős vállalkozás biztosítja őket. Szóval, ha a Tescot nézzük, a trolley-boy mindennek a legalja. De ez nem igazán számított. A lényeg az volt, hogy az összes haverom köztük dolgozott, mert amikor én naran­csos voltam senkivel nem tudtam eszmét cserélni a mindennapi kihívásokról, csak ezekkel a srácokkal, akiknek szemmel látható­lag baromira nem volt semmi dolguk. Ez végképp meggyőzött ar­ról, hogy ez kell legyen fényesen ívelő karrieremben a következő lépcsőfok, és beadtam a jelentkezésemet a személyzeti osztályve­zetőnek.

És itt álljunk meg egy pillanatra! Beadtam a jelentkezési lapot. Eddig még rendben van, de ezek után be is hívtak interjúra! Te­kintettel arra a szomorú tényre, hogy reménybeli kollegáim közül sokaknak a szókincse kizárólag olyan dolgokra korlátozódott, ami­ket el lehet szívni, kurvára kíváncsi voltam, hogy miket fognak kér­dezni. Kicsit izgultam, de eszembe jutott egy haverom, aki szintén vidékről jön fel és első állása az volt, hogy a Diego üzletlánc reklámfigurájaként egy vastag medvejelmezbe öltözve szórólapokat osztogatott a Blaha aluljárójában. Ő is volt interjún. Úgy kapta meg a melót, hogy azt hazudta, neki már van tapasztalata, hiszen fél évet lehúzott az Obinál mint Hód. Csak akkor rúgták ki, ami­kor egy rutinellenőrzésnél észrevették, hogy a maci száján dől a füst. A maszkban ugyanis pont rá lehetett gyújtani egy rövidre te­kert dzsointra, így a járókelőknek abban a szürreális élményben

lehetett részük, hogy egy betépett medve hívja fel a figyelmüket az új szőnyeg akciókra.

Reméltem, szerencsésebb leszek és a kocsigyűjtés azért mégis­csak más, hiszen nem kell semminek sem beöltözni, egyszerűen csak magamat adom és kész. Az interjú abból állt, hogy megkér­dezték, honnan halottam a jelentkezésről. Mondom, félig-meddig kollega vagyok, mert én vagyok az, aki hetekig állt a plakátjuk előtt, így pont volt időm elolvasni és megérteni. Sok srácot már ismer­tem is, így az sem lehetett gond, hogy esetleg nem tudok beillesz­kedni abba a társaságba, ami korántsem volt annyira zártkörű, mint a Yale egyetem elit klubja. Lényeg a lényeg, öt perc alatt meg­kaptam a melót és egy szép tavaszi napon magamra öltöttem a Tesco katonák egyenruháját és megkezdtem első napomat mint kocsigyűjtő.

Ja! Azt persze elfelejtettem mondani, hogy próbaidős voltam, azaz heti 20 órát kellett dolgoznom. Óvatos fickók ezek ám ott a Tescónál. Nem bíznak semmit a véletlenre. Gondolom, felmerül­hetett bennük, hogy esetleg rosszul gyűjtöm majd a kocsikat, így jobb a béke, legyek csak részmunkaidős. Így még azt is érezhet­tem, hogy bizonyítani kell.

Már maga az első nap tele volt meglepetésekkel. Egészen hirte­len szembesültem azzal, hogyan működik a rendszer belülről. Ap­róbb stiklikkel kezdték, ami majd eljut az ominózus százmilliós bulihoz, de hol van az még... A kis okosságoknak egész tárházát kellett megismernem. Mivel a kezdő fizetésein nem érte el a harmincezer forintot, nem gondolkodtam sokáig, hogy benne akarok-e lenni a kis bulikban vagy sem. Erre egyébként a kollegák is hamar tudni akarták a választ. Vagy benne vagyok, vagy ellenség leszek, mert potenciális besúgó válhat belőlem. Mivel nem hi­szem, hogy van élő ember, aki eszeveszett módon ragaszkodik egy húszrugós fizuhoz, nem néztem a kockázatot, azonnal belevágtam a dologba. Persze, mondjátok a frankót, hadd legyek okosabb!

A FEHÉR CÍMKE

Az első okosság a fehér címke volt. Ez volt a mi ebédjegyünk, illet­ve a belépő a fincsiségek birodalmába. Ki ne ábrándozott volna ar­ról, hogy ha csak egy kis időre is, de egyedül maradjon a mézes-bödönben, amit egy ilyen hely jelent és bármit meg lehessen en­ni, ami a polcokon van. Hogy bármit el lehessen rakni, ami meg­tetszik. Nos, a fehér címke pontosan azt jelentette. Ez az a kis cet­li, amit arra a termékre ragaszt a beengedő biztonsági ember, amit maguk más áruházakban vásároltak és be akarnak vinni a Tesco te­rületére. Ez egyébként baromi fontos dolog, meghurcoltak embe­reket egy fél csomag cigaretta miatt, ami lopottnak tűnt, csak azért, mert nem volt rajta a varázscímke. (Jellemző a Tescora, hogy az senkinek nem jutott eszébe, hogy megnézze a biztonsági kame­rák felvételeit, nem látszik-e rajtuk egy gyanús láncdohányos vá­sárló, aki egyik szálról a másikra gyújt, miközben tejet meg kenye­ret vesz.) Szóval a címke. A trükk a következő volt. Egyikünk fel­vette a rendelést. Ki mit eszik, iszik? A dologban benne volt az összes kocsigyűjtő, lehettünk vagy hatan a kasszánál dolgozó kosár­gyűjtőkkel együtt. És persze ott voltak a csajok a vevőszolgálati pultnál. Mindenki bemondta a kedvenceit. Csokik, kekszek, kóla, Red Bull, rágó, ez meg az, mikor mi. A vevőszolis csajoknak fene egy gusztusuk volt. Semmit nem ettek, vagy ittak 500 forint alatt. A legdrágább kekszek, csokik, italok. Én voltam az új, tehát én ír­tam össze, ami kellelt. Lett egy rendes kis bevásárlólistám, amik­kel anyukák járnak péntekenként, csak a mienken erősen prémi­um delikát termékek voltak. Fogtam magam, besétáltam, össze­szedtem mindent egy kosárba, beraktam a vevőszolgálati pult bolt felőli oldalába. Jött a biztonsági őr, szépen mindent felcímkézett, majd egy szatyorban átadták a pult felett, én meg a mi részünkkel kisétáltam a parkolóba, egyenesen az irodánkba.

Irodának neveztük az áruház bejáratától legtávolabb lévő kocsi­gyűjtő állomást. Ide nem látott el senki. Összetoltunk pár kocsit, felfeküdtünk a tetejére és ettünk-ittunk, amennyi belénk fért. Egyik CB rádió be volt kapcsolva, hogy a vevőszolisok tudjanak szólni, ha kell valami. Így csak akkor dolgoztunk, amikor nagyon muszáj volt. Meg kell jegyeznem, ezzel a módszerrel gyakorlatilag bármit ki lehetett hozni az áruházból. Csak rá kellett rakni a fehér címkét. Tehát ha valakinek sikerül ilyet szereznie, akkor kicsit la­zábban megoldhatja a heti bevásárlását. Csak be kell vonni a vevő­szolgálatnál álló őrt, és már indulhat is a buli. Többen rebesget­ték, hogy mások élnek is a lehetőséggel, de mivel ez a stikli a ki­sebb cuccokra lett kitalálva, hülyeségnek tartottam alkalmazni a nagyobb fogások esetében. Mégis csak furán néz ki, ha valaki egy fehér címkés plazmával akar kisétálni, mondván: bocs, haver, ezt most vettem a Média Marktban, csak beugrottam vele egy sajtos stangliért... Nem, a címkézés mintha pont arra lett volna kitalálva, amire mi használtuk. Zaba két pofára. Olyan dolgokat tömhettünk mi, szegény csóró srácok magunkba, amilyenekre soha nem tellett volna a fizuból. Van olyan cucc, amit még ma sem vennék meg. legalábbis pénzért.

CSOKI RAKLAPPAL

A narancssága címke utáni fokozat a raktárból való kipakolás volt. Ez már neccesebb ügy volt, mert itt már a kamerákat is ki kellett trükközni... Mielőtt ebben tovább mennék, szeretnék elmondani pár dolgot a Tesco biztonsági rendszeréről. Azt maguk is gondol­hatják, hogy egy áruháznak a legnagyobb kárt a tolvajok okozzák azzal, amit fizetés nélkül pakolnak ki a boltból. Ez így is van, de er­ről is majd a maga helyén. A helyzet az, hogy a hazai áruházakban sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a dolgozók megfigyelésére, hi­szen ők is rájöttek arra, hogy belülről sokkal egyszerűbb megpat­tintani az árut, mint kívülről. Az igazi nagy balhékat soha nem a tol­vajok követték el, hanem az áruházi dolgozók. Ezért az operátorok, a fenti monitorok előtt ülő biztonsági örök egyik szeme állandóan rajtunk volt. A Fogarasi úti áruházban, ahol kezdtem, 70 kamerát szereltek fel, hogy a fent leírt eseteket kivédjék. Az úgynevezett Speed Dome-okban elhelyezkedő műszerek a legmodernebb technikával készültek, hasonló rendszert alkalmaznak kormányzati épületekben is, ahol a legmagasabb szintű biztonsági követelmé­nyeknek kell megfelelni. A Speed Dome, vagyis az a sötét félgömb, amelyben a kamerák mozognak állítólag átlátszatlanok. Ez persze nem igaz, ha figyelmesen megnézik, látszik benne az optika sötét foltja és az is, ahogy a kamera mozog. Sokáig persze nem szabad nézni, mert ez a legfeltűnőbb jelenség, és egy mély tekintet után biztos, hogy az operátorok pár percig csak magukat fogják figyelni, és akkor nem lehet jólesően segget vakarni, vagy zacsit igazítani a csemegepult környékén, mert nyakukon fogják érezni a vizslató te­kintetet. Ez egyébként a párban dolgozó tolvajok egyik bevett mód­szere is. Egyik nézegeti a kamerákat, a másik pedig pakol. (Majd fi­gyeljék meg bevásárlás közben, hogy miféle fazonok nézegetik a kamerákat...) A profiknak erre nincsen szükségük, pontosan tud­ják, hogy hol vannak a vakfoltok. Odatolják a kocsit, ahova nem lát a kamera és elrakják a szajrét. A kamerák minőségéről pedig csak annyit, hogy az újságpultra kirakott napilapokat gond nélkül el le­het velük olvasni és ráadásul színes képet adnak. Ezen látszik, hogy kinek piros a füle, ami szintén potenciális tolvajt jelez, de ezt, aho­gyan már említettem, majd a maga helyén.

Macerás dolog ez az írás, mert folyamatosan vissza kell olvas­nom, hogy miről kezdtem el írni és honnan lyukadtam ki ide... a raktárból való kipakolástól. Szóval nekünk, Tesco dolgozóknak volt némi rálátásunk a rendszerre, nyílt titok volt köztünk, hogy hova nem látnak a kamerák. Ez igaz volt a raktárra is, ahol szintén voltak ilyen szerkezetek, pontosan a dolgozók megfigyelése miatt. A mi szekciónk egészen hátul helyezkedett el, egyfajta lomtárnak is lehetett nevezni. Itt voltak a tönkrement kocsik és kosarak, a pénztárgép szalagjai, a nylon szatyrok, meg ilyesmik. Ide nem látott el a kamera, mert alaphelyzetben ezt a területet teljesen feles­leges volt állandó megfigyelés alatt tartani. Viszont a raktár meglehetősen szűk volt és a szárazáru részről gyakran pakoltak hozzánk pár raklapnyi árut, ami már sehol máshol nem fért el. Ezek gyak­ran csokoládék voltak a lehető legkülönbözőbb fajtából. Snickers és Twix rendszeresen, de sokszor Rafaello, Kit-Kat, vagy Milka. Ezeket lehetett zabálni irdatlan mennyiségben. Volt, aki három nap alatt egy raklap negyedét leette. Én is köztük voltam, a Toffifee nevű termékre szerintem ebben az életben már nem fogok tudni ragacsos emlékek nélkül rátekinteni. Akibe már nem fért egy falat sem, az zacskószám horda ki a csokit az üzletsoron lévő aján­dékboltos havernak. Páran leragadtak a csokievésnél, de mások hamar átnyergeltek műszaki cuccra, kiváló kereskedelmi érzékről téve ezzel tanúbizonyságot, hiszen egy DVD lejátszó már akkor is többet hozott a konyhára, mint egy Mars szelet...

JEGELT CUCC

Ide kapcsolódik egy korai történet, ami legalább annyira megdöb­bentő volt, mint amennyire mulatságos. Már akinek, persze, hiszen a nagyobb dobbantásokon - főleg az agyasabb fajtán - mi jót tud­tunk derülni, de a főnökségnek valahogy ramatyabb lehetett a humorérzéke... Történt ugyanis a következő: csordogál a nap a maga szokott formájában, cseng a kassza, fogy az áru. Nagydarab szakállas főszer jön be, megy egyenesen a vevőszolgálati pulthoz, hogy szeretne a biztonsági igazgatóval beszélni. A rutinos csajok azonnal felmérik a palit. Nem tűnik akadékoskodónak, nincs a hó­na alatt egy félig szétkapott hifi, hogy vissza akarja cserélni. Normá­lisan artikulál, ismeri a gördülékeny kommunikációhoz elengedhe­tetlen szavakat... ritka az ilyen. De még ezzel sem érdemelte ki a bizalmat, mondták neki, hogy az igazgató úr sajnos soha nem ér rá, de ha esetleg valamelyik őrrel szeretne beszélni, kerítenek neki egyet. Nem, ő nem őrrel akar beszélni, hanem a biztonsági igazga­tóval. Próbáltak a lányok egy ügyeletes operátort előkeríteni, mondván ez már majdnem olyan, mintha Gábriel arkangyal szállna alá a magasból. A pasi azonban ragaszkodott az igazgatóhoz, mire a lányok megpróbálták kiszedni belőle, pontosan mi is az, amit akar. De ő nem akart semmit, csak a biztonsági igazgatóval beszélni. Kisebb huzavona után, mikor az ember kijelentette, hogy ez ne­kik is jó lesz, hiszen rendkívül érdekes dolgot szeretne megosztani a féltve őrzött vezetővel, a vevőszolgálatis lányok engedékenynek bizonyultak és valahonnan tényleg sikerült előkeríteniük az áhított személyt. Igazgató jön, jattól, kérdezi mi a probléma. Probléma az nincsen - mondja a szakállas, de pár nappal ezelőtt vásárolt itt egy fagyasztóládát. Tegnap hozták meg a házhozszállítók. - És? Esetleg nem stimmel vele valami? Mert akkor... - és itt jött a szöveg a visszavásárlásról meg a garanciáról. A főszer csak vigyorgott, és meg­kérte az igazgatót, ha nem restelli, ugyan már, fáradjon ki vele a parkolóba, nem kell messze menni, a kis pick-upja itt áll a bejárat közelében. Rajta van a gép, meg lehet tekinteni. Ment is az igazga­tó, akit a privát kíváncsisága is hajtott. A platóra fellépve elé is tá­rult a kérdéses fagyasztóláda, amelynek fedelét felnyitva hetven da­rab DVD lejátszó került elő. A főnök tekintete akkor sem lehetett volna meglepettebb, ha magát a frigyládát nyitja ki. Később össze­állt a kép és kiderült, egy hosszú ideje tartó összehangolt akció az utolsó pillanatban siklott ki. A műszaki osztályon dolgozó srácok ugyanis egy ideje szépen rakosgatták félre a folyamatosan érkező DVD lejátszó szállítmányokból a kívánt darabokat. A legmegfele­lőbb rejtekhelynek a raktár sarkában búslakodó böszme hűtőláda tűnt, pusztán kiemelkedő űrtartalma miatt. Hetekig gyűjtögették a lejátszókat, mivel az volt a terv, hogy ha tele a hűtő egyszerűen megveszik azt. A kollega természetesen majd a kérdéses darabot hozza ki a raktárból becsomagolva, lefóliázva, lepántolva, így gond nélkül viszik ki a tartalmát is. És itt is belépett az alapvető igazság. Vagy mindenkit be kell avatni, vagy senkit. Egy túlbuzgó kívülálló ugyanis pont az a hűtőt adta el a szakállas fószernak, amiben a szajré volt. A pasas kapott egy köszönömöt, és a műszaki osztályon nagy tisztogatást tartottak.

DŐL A LÉ

Persze voltak olyan helyzetek is, amikor lopni sem volt érdemes, mert egyszerűen ki lehetett sétálni a döntött cuccal a kasszasoron. Mondjuk ehhez az kellett, hogy maga a biztonsági szolgálat biztas­sa erre az embert. Történt ugyanis - most veszem észre, hogy sű­rűn élek népmeséi fordulatokkal, ezt tudják be gyermekkori rögződésnek -, hogy a távozó biztonsági szolgálat spontán búcsúbu­lit szervezett magának. Akkoriban a G4 Kft. védte az áruházat, de jött egy új cég, egyes híresztelések szerint az áruház-igazgató ha­verjáé és ők vették át az irányítást. A G4 good-bye partija fergete­gesre sikeredett, ugyanis minden piát kihordtak az áruházból, amihez csak hozzá lehetett férni. Volt a Fogarasin egy kávézó, an­nak a teraszát jelölték ki, mint ideális helyszínt. Már a délután fo­lyamán kezdett gyűlni a pia, méghozzá irdatlan mennyiségben. Mindenből a legjobb, amit csak el lehet képzelni. Egy komolyabb szálloda exkluzív bárja nem tudta volna hozni azt, ami ott volt. Rit­ka viszkik, minőségi pálinkák, gin, vodka, minden a legfelső kate­góriából. Hozzá sör számolatlan mennyiségben. Rekesznyi Bom­ba, Red Bull, ami csak kell. Ha a Tesco kokaint is árult volna, ak­kor az is hegyben áll. Akkoriban még valami Campari kóstoló is volt, amit a Hazay Decker szervezett az áruházban. A főnök abból is hozatott egy kötélfülű szatyornyit. Körülbelül egy kétszáz fős lagzinak elegendő piamennyiség állt készenlétben. A buli már es­te elkezdődött és hajnalig tartott. Az éjjel-nappal nyitva tartó áru­ház biztonsági szolgálata hajnalra csatak részeg lett. Egy őrt aznap rúgtak ki, mert szolgálatban ittas volt. Ez nagy okosságnak számí­tott, mert másnap már egyébként sem kellett jönnie dolgozni... emlékszem, hogy úgy este 8 tájban elfogyott az Unikum. Akkor már én is ott ittam velük, mert mindenkit behívtak egy pohárra, aki csak arra járt. Szól az egyik őr, hogy híján vannak Dr. Zwack csodálatos nedűjének, ugyan menjek már be az áruházba és hoz­zak ki két literes üveget. Okés. Fogtam magam, bementem, le­emeltem két litykós gömböt és egészen egyszerűen kisétáltam a kasszasoron be a biztonsági irodába. Ennyire egyszerű volt az egész. De hogy később mennyire egyszerű lesz minden, azt még csak nem is sejtettem.

HOGYAN KELL LOPNI A TESCÓBÓL

Mármint alkalmazottként. A spontán tolvajokra is ki fogok majd térni, de ők inkább csak színesítették a biztonságiak trófeagyűjte­ményét. Az igazi fogásnak minden esetben a dolgozók számítot­tak, hiszen ott igencsak rafkósnak kellett lennie egy monitorosnak vagy áruházi detektívnek, ha túl akart járni a szervezetten műkö­dő társaságok eszén. A szervezettség alatt nem valami maffiát ér­tek, habár voltak kívülről megrendelt és finanszírozott akciók is, hanem a bent dolgozók összehangolását. Ahhoz, hogy nagyot lehessen szakítani, sok tényező és szereplő kedvező együttállására volt szükség. Voltak ugyebár a monitorosok, akik ketten figyelték vagy 70 kamera képét a monitorszobában. Ritka a bamba monito­ros, ezért ha lehetett, be is szervezték őket a buliba. Egy csinos ak­ció közben ugyanis igen fontos volt, hogy ne csak a monitoros nézzen más felé, hanem a kamera is, így nem lehet a későbbiek so­rán lekövetni az eseményeket, hiszen amíg az okosok pakolják a cuccot, addig a kamera egy nénit mutat, amint éppen azon mor­fondírozik, hogy nyak legyen vagy farhát. Ha megvannak a moni­torosok, akkor be kellett szervezni az őrszolgálatot, vagy legalább­is annak pár tagját, és nem ártott, ha az áruházi civil ruhás detek­tívek is tudták, mi fog történni. Az árufeltöltők és eladók, akiket maguk az osztályvezetők és az igazgatók is csak mint droidokat vagy rabszolgákat emlegettek, nem sok vizet zavartak. Sokak sze­rint fingjuk nem volt arról, mi megy a magasban, és megelégedtek azzal, hogy néha megdézsmálták a Túró Rudi készletet, amitől né­hányan már úgy érezték magukat, mint az Ocean's eleven szerep­lői. Szóval, ha együtt állt minden a megfelelő csillagzat és kamera-állás alatt, kezdődhetett a buli. Persze először csak kicsiben. Ha ez ment, jöhetett a nagyobb fogás. De csak lépésről lépésre. Mivel alapszabály, hogy előbb vagy utóbb mindenki kísértésbe esik, és előbb vagy utóbb minden kísértésbe esett dolgozó megdől, nem volt mindegy, hogy addig mit sikerül okosítani, hiszen tök ciki egy farzsebnyi borotvapengével lebukni, mikor emelni is lehet a tétet.

Az első ilyen ügy, amibe belekeveredtem, meglehetősen olajo­zottan zajlott. Ja! El is felejtettem említeni, hogy érdemeim elisme­réseként teljes munkaidős kocsigyűjtő lettem ötvenkétezer forin­tos fizetéssel. Ebből még nem lehet Maserattit lízingelni, így kény­telen voltam az utolsó filléreket is a megélhetésemre fordítani. A megélhetésemhez azonban nem volt feltétlenül szükséges az a PC-hangfal szett, amit már jó régen kinéztem magamnak. Csinos kis darab volt, pont az, ami kellett a lövöldözős játékokhoz. Tizen­nyolcba került, ami egy elérhetetlen összeg volt akkoriban. Mond­tam is a srácoknak, hogy erre össze fogom szedni a pénzt. Körbe is röhögtek szépen, hogy vásárolni minden hülye tud. Ha viszont ismerem az okosságot, egy fillérembe nem fog kerülni, igaz, ki kell fizetni, de csak egy rövid időre. Ez most kissé zavarosnak is tűn­het, de ha megmagyarázom maguk is látni fogják, mennyire egy­szerűen működnek odabent a dolgok. A következőt kellett ten­nem. Mindenek előtt a műszak végével belebújtam szokásos civil ruhámba, leadtam a melót, átcsúsztam a rutinszerű biztonsági vizsgálaton, majd elhagytam az áruházat. Magamhoz vettem a kér­déses összeget, visszasétáltam, egyenesen a műszaki osztályra, le­emeltem a polcról a hangfal szettet, és a kasszánál kifizettem. Majd, mint aki jól végezte dolgát - hiszen ugyebár eddig jól is vé­geztem a dolgomat -, hazasétáltam a két utcával odább lévő laká­somba és lepakoltam az árut. Rögvest ezután visszamentem a Tescóba, megint a műszaki osztályra, leemeltem ugyanannak a ter­méknek egy másik darabját, majd szépen bevittem a vevőszolgála­ti pultba a bolt felőli oldalról csakúgy, mint ahogyan a fehér cím­kés árut szoktuk. A pultnál lévő őr, aki nem volt beavatva rögtön megkérdezte, hogy hova viszem, amikor már vettem egyet. Mondom semmi gáz, csak amikor hazavittem, akkor vettem észre, hogy nincs az enyémben garanciajegy. Most ebből kivesszük, lepecséte­lik, így lesz rendben a dolog. Bamba őr néz és bólogat, gondolom az olyan hosszú szó, mint a garanciajegy, ad neki egy kis időre gondolkodnivalót. A csaj kiadta nekem a jegyet és betette a pulton a hangfal szettet. És itt jött az okosság. Én már sehol nem voltam, amikor a kedves, segítőkész vevőszolgálat is lányok hívták a műszakvezetőjüket, hogy hello, egy pasas visszahozott egy hangfal szettet, mert állítólag nem működik. Semmi gond, jött a válasz, fel kell vezetni a terméket az úgynevezett visszáru listára, amin a visszahozott hibás, vagy hiányos termékek szerepeltek, és vagy vissza kell adni a pénzt, vagy ki kell állítani egy blokkot az összegről, amit a kedves vevő - azaz ebben az esetben szerény személyem - levásárolhat. Nekem persze a pénz kellett, így nulla forintért jutot­tam hozzá a hangfalakhoz, miután visszakaptam a készpénzt a lányoktól, így ment ez bizony.

A módszer azért lett rendkívül népszerű a dolgozók között, mert csak a vevőszolgálaton dolgozó lányokat kellett beavatni, és való­ban történt készpénzes fizetés is a kasszánál, tehát a rendszer meglehetősen biztonságosnak volt mondható. Minél kevesebben tudnak róla, annál kisebb a rizikó. Ezért volt az, hogy nagyon sokan alkalmazták. A legtöbben azok voltak, akiknek valóban kellett valami, de nem volt kedvük fizetni érte, de sokan így intézték a ha­vi bevásárlásukat. Vettek egy... mondjuk porszívót harminceze­rért, visszahoztak egy másikat, levásárolták az összeget és volt bo­nuszban egy porszívójuk. Persze csak azok vásároltak, akinek nem volt haverjuk a frissáru osztályon, mert ők egyszerűen fehér címké­ket ragasztottak a szalámikra és szalonnákra, így meg volt oldva az ügy a korábban vázolt metódus szerint. Szóval, ha valami ilyesmit akarnak okosítani, akkor tutira össze kell jönni egy csajjal a vevő-szoliról. Utána biztos a siker, lehet búgatni a porszívót, vagy bá­mulni a plazmát! Kinek mi jön be...

Ezek a módszerek majdnem mindig bejöttek, de a lebukás ko­moly kockázattal járt. Azonnali kirúgás, feljelentés, bírósági ügy, volt olyan is, akit bilincsben vittek el. Szóval mindig megvolt a visszatartó erő, de amint említettem, a kísértésnek kevesen tudtak ellenállni. Sokan voltunk, akik pár tízezer forintokért dolgoztunk egy olyan helyen, ahol gyakorlatilag százmilliók voltak a gondja­inkra bízva olyan termékek formájában, amelynek birtoklásáról még csak nem is álmodhattunk. Sokakat ez hülyített meg. Persze voltak olyanok is, akik a pénzre hajtottak és nagy tételben loptak, majd orgazdáknak, illetve más felvásárlóknak adták el a cuccot, de ők is bedőltek.

Itt van például annak a srácnak az esete, aki pont tőlem lopott. Ez már akkoriban történt, amikor a számítástechnikai részlegen voltam osztályvezető. A gyerek az éjszakai műszakban dolgozott és maga a Jóisten sem tudta volna megmondani, hogy mit forgat a fe­jében, miközben szorgalmasan rakosgatja az árukat a polcon. Pe­dig végig egy zseniális terven törte az agyát, aminek semmilyen technikai bravúr, vagy összehangolás nem képezte szerves részét. Még társakra sem volt szüksége, ami nemcsak biztonságosabb mű­ködést jelentett neki hosszú időn át, de a lopott árut sem kellett megosztania senkivel. Az ő módszerének lényege az áruház terü­letének és rendszerének megfelelő ismerete, valamint a tökéletes timing volt.

A történet teljes megértéséhez pár dolgot maguknak is meg kell ismerni. A műszaki és számítástechnikai osztályon voltak a legér­tékesebb termékek. Főleg innen lopott az, aki nagyot akart szakí­tani. Retekkel, tésztával és káposztával nem nagyon bajlódtak, csak a kisstílű, vagy a tényleg beteg emberek. Ennek érdekében a műszaki osztály területét és a dolgozókat különösen éberen figyel­ték a monitorosok. A védelem fokozásának érdekében a könnyen eltulajdonítható árucikkek a raktáron belül is egy külön ketrec­ben, illetve egy ráccsal lezárt területen kaptak helyet. A raktár kul­csa a mindenkori ügyeletes osztályvezetőnél volt, mégpedig az övére erősítve oly módon, hogy azt nem lehetett levenni. Ez azért volt így, mert a rendszer szerint csak ő nyithatta és zárhatta a ket­recet, és nyitott állapotban soha nem hagyhatta ott, tehát egyedül senki nem maradhatott a zárt, vagy nyitott térben. Ugyanakkor a ketrecet meglehetősen gyakran kellett nyitni és zárni, hiszen tele volt olyan dolgokkal, amik folyamatosan fogytak a polcokról, tehát pótolni kellett a hiányt. Itt voltak a kamerák, fényképezőgépek, memóriakártyák, telefonok... A szerencsétlen lúzernek hitt bará­tunk a műszakváltás előtti negyedórát használta ki az akció végre­hajtására. A gyerek éjszakás műszakban dolgozott, így 21.30-ra kel­lett megérkeznie. A délutános osztályvezető 22.30-kor mehetett haza, ha leadta a műszakot. A frissen érkezett eladó feladata volt, hogy szemrevételezze a készletet és feltöltse az üres polcokat. Sok esetben olyan termékekkel, amelyek a rács mögött voltak. Az öcsi simán megtehette volna, hogy megvárja, amíg az ügyeletest levált­ja a következő műszak és vele nyittatja ki a rácsot, hogy elkezdhes­se a feltöltést, de az túl nyugis időszak lett volna. Inkább megvár­ta, míg a délutános belekezd a műszak leadásába. Ez rettenetesen sok adminisztrációval és rohangálással járt, ha időben haza akart menni. Ekkor már a monitoros, aki eddig a képernyőket figyelte simán lent volt az eladótérben és ő is rohangált, mint egy mérge­zett egér. Ellenőrizte a kasszákat, plombálta a vészkijáratokat. Szó­val baromi nagy volt a fejetlenség. Az ügyeletes azt sem tudta, hol áll a feje, a monitorszobában meg nem volt senki. Ekkor odasétált az osztályvezetőhöz, akinek homlokából vízszintes sugárban spric­celt a veríték és megkérte, hogy nyissa ki neki a rácsot, mert üre­sek a polcok, szeretne tölteni. Az ember nem is kérdezett semmit, rohant, nyitotta és még elnézést is kért, hogy nem várhatja meg, amíg végez, mert neki már menni kell a következő helyre. Így a srácnak magának kellett beírni a kivitt termékeket. Fel is pakolt egy csomó cuccot a kocsira, de közben leszedett magának is né­hány dolgot. Egy videokamerát, vagy fényképezőt, memóriakártyá­kat, Playstationt, ilyesmiket. Ezután jött vissza az ügyeletes bezár­ni a rácsot. A srác pedig miután becsomagolta a szajrét egy szatyor­ba, lerakta a kertészeti osztályon a virágföldek mögött - ez megint egy olyan terület volt, amit nem fogott be egy kamera sem -, majd, mint aki jól végezte dolgát, elkezdte feltölteni a polcokat a kocsin lévő áruval. Hajnalban, amikor a műszak lejárt, egyszerűen átöltözött és hazament. Kialudta magát és a délelőtt folyamán szépen visszajött bevásárolni. A kosarával odament a virágföldekhez, ki­csomagolta a lopott árut, berakta a hátizsákba és szépen kisétált a kasszánál. Ez hetekig mehetett így, mert amikor megfogták majd­nem másfélmilliónyi árut találtak a lakásán. Minden doboz és cso­magolás nélkül. A vesztét egy gondosan elhelyezett etikett, azaz csipogó okozta. Még a dolgozók közül is - akik pedig ismerik a rendszert - sokan esnek abba a hibába, hogy az etiketteket látha­tó helyeken keresik. Ez alapvető hiba. A biztonságiak sem teljesen hülyék, pont a dolgozók miatt rakják a kis mágnes csíkokat olyan helyekre, ahol elsőre és sokszor másodszorra sem sikerül megta­lálni azokat. A gyerek lebukott, és apuka meg anyuka kellett ah­hoz, hogy valamiképp kimossák a dologból. A legnagyobbat per­sze mi szívtuk az osztályomon, hiszen napokig azzal tellett a túl­óránk, hogy próbáltuk beazonosítani a csupasz árut és erőnket megfeszítve kerestük a helyét a leltárban. Volt vagy negyed kiló memóriakártya, amikről azt sem tudtuk honnan valók, sokat már nem is forgalmaztunk. Mindenesetre nem bánom, hogy megdőlt a figura, mert ő is hamar éhes lett. Az első sikerek gyorsan elvakítják az embert, és túlzottan elbizakodottá teszik. Ezt onnan is lehe­tett látni, hogy a gyereknél több fúrógépet találtak. A lopott áruk sokszínűségéből arra következtettek a rendőrök, hogy megrende­lésre dolgozott, de ezt soha nem sikerült kideríteniük. Ennyi.

A NAGY TESCO FIGYEL TÉGED

A fent leírt esetekből nyilvánvaló kell legyen, hogy a Tesco vezetői ezek után pénzt, energiát és embert nem sajnálva minden porcikájukkal a kimenő forgalomra kezdtek koncentrálni. A végső lö­kést egy leltár adta meg, amely háromszázmilliós hiányt mutatott. Ez azért még nekik is sok volt, hallani lehetett a tiszta „A" hangot, amit az áruház-igazgató elpattanó idegszálai adtak, amikor meglát­ta a kimutatást. A belső áruházi lopások érdekében a következő dolgokat tették. Először is hatalmas plakátok jelentek meg a sze­mélyzeti folyosókon a következő szöveggel: NE HALLGASS! Ez a besúgásra való bújtatott felhívás nem igazán talált célba, még ak­kor is, ha garantálták a névtelenséget és valami zöld számon ke­resztül közvetlenül a legfelsőbb biztonsági igazgatót lehetett elér­ni, aki fölött országos szinten már senki nem volt. Ez egy egysze­rű okra volt visszavezethető. A magyar főnökök senkiben nem bíz­tak. Sem az egyes áruházak igazgatóiban, sem pedig a biztonsági igazgatókban, igazuk is volt, de ez egy másik történet. Mindeneset­re a dolog nem volt célravezető. Ekkor mással próbálkoztak. A pla­kát műfaj maradt, csak a felirat változott. Kedves Munkatársaink! A leltárhiányból az összes dolgozót el lehetett volna vinni két hétre Mauriritiusra. Zsír. Ezen mindenki fossá röhögte magát. Ha valamit nem tudtunk elképzelni, az pont az volt, hogy az a cég, amelyik annyira sóher, hogy a túlórákat alapból nem fizeti ki a dolgozók­nak, majd pont Mauritiusra fog minket hurcolni. Túróka. Akkor inkább lopnak a már lopott DVD lejátszóhoz egy Mauritius útfilmet. Gondolkodtunk arról is, hogy odavéssük a plakát alá, hogy ha jövőre kétszer ennyi lesz a leltárhiány, akkor maradhatunk négy hétig! Volt, amikor azzal ködölték a fejünket, hogy ebből a pénzből hány új munkatársat lehetett volna felvenni, de a tizenharmadik fizetés is szerepelt a repertoáron. Ezen mi már tényleg csak röhögni tudtunk. Ha beáll egy platós ifa az áruház közepére és leborítja az Angol Nemzeti Bank teljes készpénzállományát, mi akkor se láttunk volna belőle egy fillért sem... nemhogy mauritiu­si kéjutazást... ugyan már!

Miután kiderült, hogy itt senki nem fog felnyomni semmit, el­kezdtek bekeményíteni és fokozottan figyelték a dolgozókat. A Fogarasi úti áruház - igazgatója, akit az egyszerűség kedvéért ne­vezzünk E.-nek a maga kezébe vette az irányítást. Fogta magát, be­ült a monitorszobába és órákon keresztül figyelte az egyes dolgo­zókat. Kiszúrt magának valakit, mondjuk egy árufeltöltőt a cseme­geosztályon, vagy egy osztályvezetőt a frissárun és hosszú időn ke­resztül követte. Ezalatt folyamatosan a keze ügyében tartott egy belső telefont, és ha az ember csak egy centire is elmozdult az elő­írt útvonalától, vagy valami nem odaillőt csinált, azonnal hívta a te­lefonján és iszonyatosan lebaszta. Ez velem is előfordult egyszer. Az egyik vevő kérdezte, hogy mire alkalmas egy bizonyos szoftver. Ez egy két dobozból álló kiszerelés volt, méghozzá a dobozok há­tával egymásnak fordítva, műanyag pánttal leszorítva. Gyakorlati­lag a pánt felbontása nélkül képtelenség volt elolvasni a hátoldal­ra nyomtatott használati útmutatót, illetve termékleírást. Mivel egy ilyen pánt leszedése a saját tíz körmömnél egy komolyabb eszközt igényelt, besétáltam a raktárba, hogy levágjam a pántot és kivi­gyem az embernek a cuccot. Alighogy beléptem a raktárba csen­gett a telefonom. E. volt az, hogy mi az istent képzelek magamról, hogy rongálom a terméket, mire készülők. Szépen elmagyaráztam neki, hogy egy kurva darabot sem fogunk eladni azokból a termé­kekből, amiről egészen egyszerűen nem lehet tudni, hogy mit rejt, így kénytelen vagyok felvilágosítani a vevőt. Azt pedig csak meg kellene értenie, hogy nem fogok negyvencentis késsel rohangálni az eladótérben. Nem tudom, hogy a magyarázat kielégítő volt-e, mindenestre lecsapta a telefont és gondolom, átállt egy gyanúsan szeletelő hentesgyerekre.

A Pesti úti Tesco, ahol már árellenőrként, majd számtech osztály­vezetőként folytattam, még durvább volt. A biztonsági főnök egy rendőrségtől menesztett véresszájú nyomozó volt, aki állandóan a dolgozókra vadászott. Tökéletesen tudta használni a terror és megfélemlítés rendszerét. A dolgozók egy zsiliprendszeren keresztül jutottak be az áruházba. Volt egy öltöző, ebben egy szekrény mindenkinek. Ezeket a zárható darabokat folyamatosan ellenőrizték. Kiválasztottak egyet, jöttek a biztonságiak, kinyitották, széttúr­ták, majd jegyzőkönyvet vettek fel. Megjegyzem, sokan megdőltek ezen a szűrön, mert voltak olyan hülyék, hogy a döntött cuccost ott tárolták. A szekrények mellett a táskákat is vizsgálták kilépés­kor. Ez nem volt egy nagy macera, csak belenéztek és már lehetett is menni. A nagy truváj az a PIROS GOMB volt. A terror egyik leg­nagyszerűbb eszköze. A személyzeti kijáratnál, pontosan az ajtó mellet található egy nagy piros gomb. Ezt a gombot minden dolgozónak meg kell nyomni távozáskor. (Ne feledjük: eddig volt na­pi megfigyelés, öltözőszekrény átvizsgálás és táskanyitogatás!) A gomb pedig vagy sípol, vagy nem. Ha nem sípol, nincs gáz, lehet hazamenni, szevasz. Ha sípol, akkor viszont bekísérik a szeren­csétlent a biztonsági irodába, ahol teljes ruházatátvizsgáláson esik át. Cipő, zokni, zsebek, minden, ami csak az emberen van csekkolásra kerül. A testüregekre terjedő motozást talán csak azért nem vezették be, mert senki nem szeretne szembesülni a látván­nyal, amikor egy mindenre elszánt tolvaj egy Ferraris nyakba akasztónál fogva kihúz a seggéből egy okostelefont. Szóval a majom biztonsági igazgatónak idáig sikerült eljutnia. Ennek há­rom eredménye lett: egy: mindenki félt. Kettő: mindenki megaláz­va érezte magát. Három: mindenki lopott tovább. Csak így egy ki­csit izgibb lett. A piros gombot egyébként százalékos arányban le­hetett beállítani. Ha a biztonságiak azt akarták, százból tízszer, húszszor, negyvenkilencszer szólat meg. De egyes hírek szerint a monitorszobából is lehetet irányítani, ha valaki gyanús volt nekik, tuti, hogy jelzett a cucc.

Mindemellett az ex-rendőr - akit azóta már a Tescótól is kirúg­tak - verbális terrort is alkalmazott, már amennyire szegénykém­nek a szókincse engedte. Minden esetben, amikor eltűnt egy ter­mék, ami nagyobb értéket képviselt, mint egy sajtos stangli, össze­hívta a dolgozókat és éles hangon felhívta a figyelmünket, hogy ha ez még egyszer előfordul „mindenkinek meg lesz baszva a segge luka"! Azt hiszem, ezt nem kell tovább kommentálnom. Ő volt a mi biztonsági igazgatónk.

Valami lehet ezekben a freudi elszólásokban, mert ha már lopózásnál tartunk, pont most villant az eszembe az ominózus sajtos stanglis sztori. Gondolom egyik olvasómban sem fog felrémleni az a tévképzet, hogy valaha is olvastam Freudot... sajnos soha nem vá­sárolták szegénykémet be a Top tíz Tesco kiadvány közé, így nehe­zen is jutottam volna hozzá... (a Top 10 alakulásáról, illetve jattos rendszerben történő alakításáról majd később..) Hol vagyunk? Ja! Sajtos Stangli. Biztosan emlékeznek arra az esetre, amikor Selmeczi Gabriella telekürtölte a sajtót azzal, hogy mószerolták a Tescóban a biztonságiak egy szaros sajtos stangli miatt. (A sajtos stangli egyébként nem lehetett szaros, maximum húgyos, de erről majd akkor, amikor a pékségről mesélek.) A történet egyszerű volt: az egyik legjobb barátom, akivel egy közös lakást osztottunk meg ak­koriban, odament hozzá, és udvarias hangon figyelmeztette, hogy majd a kasszánál ezt is ki kell fizetni. Selmeczi asszony iszonyato­san felkapta a vizet és közölte, hogy őt itten nem lehet baszogatni, mert neki diplomata útlevele van és mentességet élvez. Úgy látszik, a hölgy nemcsak a mentességet, hanem a stanglit is élvezte, mert mire a biztonságiak odaértek, már egy falat nem volt belőle. Nem erkölcsi szempontból volt érdekes a dolog, mert lopjon mindenki, amit tud. Selmeczi úgy vélte, hogy még a biztonságiaknak kellene szarul érezniük magukat, hogy belekötöttek. Mindegy, A sajtóban valami cukorbeteges magyarázat látott napvilágot, a diplomata út­levélről mélyen kussoltak. Ennyi, gyerünk tovább!

KOLDUSMAFFIA

ÉS KRISNÁSOK LEHÚZÁSA

Trolley-boy koromban nem panaszkodtam, csurrant-cseppent mindenféle nekem is, de amit kerestem - kábé egy ötvenes -, az ment lakásra és rezsire. Ha a főbérlőm jó arc lett volna, biztosan ki tudom váltani a készpénzt egy zsák csokival, vagy Pick szalámi­val, esetleg pár üveg piával. De nem volt az, ezért fizetnem kellett, így jutott eszünkbe az az okosság, amivel a csokik mellett némi készpénzre is szert tehettünk, még akkor is, ha némileg megkérdőjelezhető volt az ügylet tisztességes mivolta. Volt egy időszak a Fogarasi Tescóban, amikor a parkolót ellepték a koldusok. Az volt az ötletük, hogy megvárják, míg maguk kipakolják a bevásárló kocsit és felajánlják, hogy a benne lévő százasért cserébe visszatolják a kosarat a helyére. Megvallom, nem volt teljesen életképtelen az idea, ugyanis ha én is ezt a pénzt kaptam volna, akkor meglett vol­na a napi százezer zsebbe. Ők persze nem így számoltak, hiszen alig akadt valaki, aki belement volna az üzletbe. Volt olyan is, ami­kor öten, hatan támadtak le egy vásárlót rögtön miután kilépett a kapun. Mégis megkeresték a napi párezer forintjukat, miközben agresszív mentalitásukkal az őrületbe kergették a vásárlókat. Egyik nap kijött a biztonságiak főnöke. Hogy mienk a parkoló, vagy rendet csinálunk, ahogy tudunk, vagy az összes koldust kitiltják. Ko­szosak voltak, büdösek voltak, sokan voltak, tényleg kellett tenni valamit. Összeálltunk és kidolgoztunk egy rendszert a srácokkal. Először is kipateroltuk azokat, akik tényleg túl voltak minden ha­táron. Nem azt mondom, hogy szagmintát vettünk, de majdnem. Aki nagyon büdi volt, annak mennie kellett. Aki nagyon részeg, vagy nagyon szakadt volt, annak is. Aki állat módjára nyomult rá a vásárlókra, vagy verekedett a „kollegákkal" pár forintért, annak is kitettük a szűrét. Maradt bent vagy 6-7 figura, köztük egy nagyon szimpatikus bácsi, akivel teljesen normálisan el tudtunk beszélgetni, valami tanárféle volt, aki itt kötött ki, mert a nyugdíjából éhenhalásra sem futotta. Szóval maradt egy fél tucat koldus, akiket szé­pen beosztottunk műszakba. Volt, aki délelőtt dolgozott, volt, aki délután. Annyi volt csak a dolguk, hogy a műszak végén fejenként lejattoltak nekünk hatszáz forintot. Ez volt a sáp, vagy védelmi pénz, nevezzék, ahogy tetszik. Így megvolt a napi 3-4 ezer forint csúszópénzünk, amit mi is elosztottunk magunk közt. Így havi szinten pár tízezer forinttal ki tudtuk egészíteni a keresetünket él a koldusok is jól jártak. A vásárlókat nem molesztálták halálra, a biztonságiaknak nem panaszkodtak a vásárlók, nem volt tele koldussal a parkoló, mi is kerestünk rajta, szegény hajléktalanok meg dolgozhattak nyugodtan, nem kellett az aluljáróban koldulniuk.

A biztonsági őröknek szintén megvolt a maguk biznisze, de egyel nagyobb formátumban. Ők a kicsire nem néztek mi volt nekik napi pár száz forint. Ők a késes cigányokra utaztak. Azok a ködmönös, bajszos, kalapos fajták voltak, akik Romániából jöttek annyi késel, amennyi a kötélfülű szatyraikba belefért. Ezeket árul­ták a parkolóban. Az őrök nem sokat cécóztak. Naponta tíz rugó volt a jatt személyenként. Ha ezt leadták, lehetett árulni. Persze az sem volt ritka, hogy pénz helyett pár késkészletet elszedtek tőlük, ami szintén okos dolog volt, mert ha később harcra került volna a sor, náluk is van pár halef, amivel meg tudják magukat védeni.

A csúcsa mindennek viszont a Krisnások voltak. Egyik percről a másikra jelentek meg világító kopasz fejjel, narancssárga szerkó­ban, kezükben egy mappával. Gyakorlatilag ugyanazt csinálták, mint a koldusok, csak még a kocsit sem akarták visszatolni, ellen­ben pár ezer forint adományért cserébe adtak egy füstölőt. Ráadá­sul állandóan ott kolbászoltak a kocsik között, francnak se kellett, hogy lássák, hogy a koldusok nekünk jattolnak. Két perc alatt ott voltunk és megkértük őket, hogy távozzanak, mert ez magánterület és nem kellene zaklatni a vásárlókat, akik még odébb sem tud­nak menni, miközben pakolják a csomagtartójukat az áruval. A Krisnás értetlenkedett egy darabig és magyarázni kezdte, hogy azzal, hogy ő itt adományokat gyűjt, nem árt senkinek. Ez egy nemes ügy, jó dolog. És különben is, itt hajléktalanok is koldulnak. Na ebben igaza volt, de mégis, hogyan magyarázza el az ember egy Krisnásnak, hogy a koldus azért van itt, mert jattol? A legszebb az volt az egészben, hogy erre nem is kerülhetett sor. A Krisnás egyenesen a lényegre tért és megkérdezte, mi a napi sáp, amit fizetnie kell, hogy maradhasson. Ez a beszéd barátom! Hare Krisna! Két ru­gó! A Krisnás egy kicsit számolt a tar fejében fejben, gondolom, azt latolgatta, mennyit fizethet egy koldus. De azzal nem akartam megsérteni, hogy ugyanannyit kérek tőle is, hiszen itt mégis csak egy nemes ügyről van szó. Pont ő mondta. Megegyeztünk a kétezerben, és már mehetett is füstölőket szórni. A nap végén rende­sen odajött és kifizette a kétezret. Sőt, ha nem látta hol vagyunk, még meg is keresett minket! Ilyen egy rendes Krisnás volt. Azt nem tudom, hogyan egyeztette ezt össze a nemes elveivel, de ez mindegy is. Ahogy hallom, Krisztus koporsóját sem őrizték in­gyen, de az egy másik cégnél volt...

 TOVÁBB >>><