A RÉGI ÁR SZISZTÉMA

Visszatérve a kasszasor stiklijeit taglaló fejezet végére, karrierem harmadik állomásán, mint árellenőr tevékenykedtem. Ekkor fi­gyeltem fel egy olyan módszerre, amelyet diszkréten csak régi ár szisztémának hívtak, és alkalmas volt mindenfajta megtévesztésre anélkül, hogy bármiféle következménnyel számolni kellene. Ugye sokszor piszkálták már a nagy áruházakat, bevásárlóközpontokat és hipermarketeket azzal, hogy akcióik és leértékeléseik nem ta­karnak valódi árcsökkenést. Nehéz is ennek ellentmondani az olyan klasszikus helyzetekben, mint a 160 forintos sör, ami leérté­kelve 180. Ugyanis előbb felvitték 200-ra, majd onnan csapták le a végső árra. Ez túlságosan szembetűnő volt, nagyon hirtelen változ­tak az árak és a fogyasztóvédelem sem örült a kussban végrehaj­tott áremelésnek, majd másnap a csinnadrattás csökkentésnek. Ezért kellett kiagyalni valakinek a régi ár szisztémáját. Ez azt jelen­tette, hogy ha egy terméket ki akartak pörgetni, értsd a készletet le akarták nullázni, valami brutális leértékelést kellett hozni. Ugyanakkor a végső eladási árnak is profitot kellett termelnie, te­hát nem lehetett veszteségbe csúszni. Ilyenkor előjött a régi ár, az­az a legrégebbi legmagasabb ár, vagyis a valaha volt legmagasabb ár, amihez képest később a terméket leértékelték. Ebből soha nem lehetett probléma, mert abban az időben központi árképzés volt, így az összes Tesco által forgalmazott árucikk beszerzési és eladá­si árai egy rendszerben tárolódtak. Így minden ár valós volt, csak ugyebár az évek során folyamatosan változtak különböző hatások­ra. A legegyszerűbb példa az a DVD lejátszó, amely megjelenése­kor 67.000 forintba került és most az ember után vágják 25.000 fo­rintért. Ha ezt ma 19990-ért akarják adni, akkor nem a 25.000-hez képest csapják le az árat, hanem a 67.000-hez képest, ami egy há­rom évvel ezelőtti érték. Ezen nehéz megcsúszni, nem is hazud­nak, de egy tíz százalékos leértékelés hamar tűnhet hetvennek. Ezért amikor vásárolnak, nem árt utána érdeklődni, hogy pár he­te mennyibe került, de azt itt is elmondom, hogy ha maguknak megéri így is, felesleges azon bosszankodni, hogy mi van a sztori mögött. Tessenek fogyasztani bátran!

Természetesen az igazsághoz hozzá tartozik, hogy minden ilyen nagyobb leértékelést központilag engedélyeztetni kellett, de ez csak az olcsósítással volt így. Ha láttuk, hogy egy termék megy, sa­ját hatáskörön belül felüthettük az árát. Amíg ez nem okozott forgalomcsökkenést, mindenki nagyon boldog volt a kis extra profit­tal, ugyanis a sok hiány mellett jól jött egy kis plusz bevétel a lel­tárkor.

ATBASSZUK A SZÁMÍTÓGÉPET –

avagy hogyan kell meghekkelni a Tesco árait

Az alant leírt példa jól mutatja azt, hogy igazán nagyban csak a dol­gozók, és azoknak is a felsőbb szintje tud rést ütni a Tesco paj­zsán. Ehhez némi magyarázat kell, de ne ijedjenek meg, ha maguk nem hackerek, akik fél életüket turbózott számítógépek és csipszeszacskók (de hülyén néz ki leírva) között töltötték, akkor is meg fogják érteni. Nos, az árakat ellenőrző és a kasszák naprakész működését lehetővé tevő rendszer kétszintű. Az alsó szint a POS-Ware (poszver), a felső pedig a Gold névre hallgat. Miben áll a lé­nyegük? A Gold a globális áru nyilvántartó rendszer. Ez figyeli az árukészletet, regisztrálja az egyes termékek fogyását, intézi a ren­deléseket, gyakorlatilag arra ügyel, hogy mindig mindenből le­gyen elég. A poszver a kasszáknak a rendszere, ebben szerepelnek a Gold-ban nyilvántartott termékeknek az árai. Ez a két rendszer oda-vissza viszonyban van egymással. A poszver mint kasszaszoft­ver regisztrálja, hogy egy keddi napon kettőszázkilencven darab Kutyafüle ment ki a Fogarasi úti áruházból. Hajnali kettőkor ezt az adatot felküldi a Gold-ra. (Mindig ekkor frissül a rendszer). Így a Goldon megjelenik kettőszázötven egységnyi hiány a Fogarasi Kutyafüle készletéből és már jöhet is az utánpótlás. Közben, ugyan­ebben az időpontban a Gold letölti a poszverre az új árakat. Tehát ha közben központilag úgy döntöttek, hogy a Kutyafüle már nem hatvankilenc, hanem nyolcvannégy forint, akkor a kassza az új ár szerint fog számlázni. Tehát a kasszásnak soha nem kell tudnia mi mennyibe kerül, mert tudja azt a poszver, aki meg a Gold-tól kap­ja az utasítást. Az a szép az egészben, hogy míg a Gold egy szigo­rúan őrzött dolog, a poszverbe áruházi szinten bele tudnak nyúl­ni az igazgatók is, hiszen nagyon fontos, hogy az áruházi akciókat, leértékeléseket azonnal bevigyék a rendszerbe, mert addig a kassza nem fogja tudni az új értéket. Ezért alkalmaznak árellenőröket, mert ha a rendszerben valaminek felvitték az árát, de a polc­címkén kinyomtatva még a régi van, de a kasszánál már az újat kell fizetni, na akkor szokott a maguk agya bedurranni, megjegyzem, jogosan. Ez nem azért van, mert át akarják magukat verni, csak egyszerűen túl gyorsan változnak az árak ahhoz, hogy az árellenőrök ezt követni tudják a polcos címkék cseréjével. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ha már egy osztályvezető is bele tud buherálni a poszverbe, akkor úgy lehet leértékelni dolgokat, hogy annak nyoma sem marad!

Hogyan is történik minden? Mint mondtam, a poszver hajnali kettőkor tölti fel a fogyási adatokat a Gold-ra és ekkor kapja az új árakat. Azaz hajnali kettőkor minden olyan adatváltozás, ami ad­dig történt egyszerűen törlődik. És itt jött az okosság. A biztonsági rendszer ugyanis gyenge lábakon állt, már amennyiben egy koc­kás füzetben vezetett árváltozási nyilvántartást lábnak lehet nevez­ni. Ebbe a füzetbe kellett ugyanis az igazgatóknak beírni, hogy mi­nek az árát vitték fel vagy le a poszverben, mert innentől ő volt a felelős a fogyásért. Ha drága volt és nem ment, vagy ha olcsó volt és veszteséget termelt. A dolog megint ott kezdődött, hogy valaki szeretett volna valamit és nem akart bajlódni azzal, hogy ellopja. Egészen pontosan az egyik igazgatónak kellett egy erősítő, ami kifutó darab volt, már csak az utolsó példány árválkodott a pol­con. Kérte a főnökömet, hogy értékeljék le neki, mert szeretné hazavinni, de a főnök megmakacsolta magát, mondván, szarul mennek a dolgok, még kiállítási darab esetében sem tud lemenni veszteségbe. Különben is, az egy elég jól menő termék volt, tuti, hogy eredeti áron el fogják vinni. A pasas belenyugodott, de csak addig, amíg az igazgatóm másnap el nem ment szabadságra. Már reggel lekapta az erősítőt a polcról, majd felment a készletirodá­ba, ahol a poszver gép is volt, beütötte a hozzáférési kódot (igen, tudta), lepattintotta az erősítőt tízezer forintra és már ment is ve­le a kasszához. Kasszásnak egy szava sem lehetett, az ár a poszver-ről jött le neki a gépébe, az meg maga a szentírás. Így kiment a cucc hetedáron. A szépsége az egésznek az volt, hogy a rendszer hajnali kettőkor törölte a módosításokat, tehát még a nyomok is eltűntek. Nem mondom, hogy ezt gyakran használtuk, de azért ne­kem is van egy hatfejes Sony videóm kemény ötezerért. A nagy okosságot a non-food igazgató, a frissáru igazgató és a biztonsági igazgató közösen követték el. Mindenkinek volt valami a hóna alatt, amikor távoztak a készletirodából. Gyakorlatilag arra is lehe­tőség volt, hogy egy plazmatévét kétszáz forintért vigyenek ki, ha nekik úgy tetszik. A hiány mindig csak leltárnál derül ki, az meg jó, ha félévenként volt. Addigra minden nyom eltűnik. Ez az egyik legbiztosabb rendszer, de csak igazgatói szinten. Egy eset volt, amiről tudom, hogy a biztonsági igazgató csinálta, és az elég me­redek volt. Készleten maradt valahogy egy csomó Sony televízió, aminek darabját 150.000 forintért árultuk. Igaz, hibásak voltak, de csak annyira, amekkora hibát egy készülékben négy darab csavar hiánya okozni tud. Az történt ugyanis, hogy szállításkor meglazult és elveszett pár kapocs-szerű alkatrész, amelyek a képcsövet tar­tották a helyén. Meglehetősen szörnyen néztek ki a televíziók bil­legő képernyővel, de aki vette a fáradtságot, hogy belenézzen a dobozba rájött, hogy egy olyan hiányossággal van dolga, amit egy szakszerviz ötezer forintért helyrehoz. A készülékek egyébként tö­kéletesen működtek. A biztonsági igazgatónk elérte, hogy ezeket selejtezzék le, és a poszveren átütötte az árakat darabonként öt­ezer forintra. Nem tudom pontosan mennyi tévét vitt el, de a te­herkapun tolatott be egy platós kocsi. Ha csak azt vesszük, hogy javítással együtt tízezerbe volt neki legalább húsz darab százötvenezres tévéje, akkor az már egy jó biznyák! Ide tartozik, hogy az áruház-igazgatónk akkoriban egy angol fószer volt, akit mindenki imádott, de a szeme előtt lopták szét a boltot. Ő csinál­ta, illetve neki csinálták az ominózus háromszázmilliós leltárhi­ányt. Szegény csávót száműzték valahova vidékre és jött helyette az E. nevű, aki mindent rendbe rakott, de hányt tőle mindenki.

E., A HÓBAGOLY

Életem legrettenetesebb élményei közé tartoznak azok a hóna­pok, amiket egy légtérben kellett töltenem a világ egyik leggázosabb főnökével. M. E. az egyik legprofibb áruház-igazgató, akit a Tesco rendszer magáénak mondhat, de senkinek nem kívánom, hogy együtt kelljen dolgoznia vele. Tudni kell, hogy az egyik leg­nagyobb, legkorruptabb és legkeményebb vásárlókörrel megál­dott áruházat, a Fogarasi úti Tescót vette át a nyámnyila angol fi­gurától, a többször említett háromszázmilliós hiánnyal. Ez rögtön a vezetőváltáskor kiderült, mert ilyenkor mindig nullázzák a szám­lálót és tiszta lappal kezdenek. Az angolt mindenki szerette, sajnál­tuk, hogy megy, de nagy véleménye senkinek nem volt róla. Az a legenda járta, hogy kocsigyűjtőből küzdötte fel magát idáig, de an­gol mértékkel lehet, hogy inkább lefele mutat az irány. Mindegy, az biztos, hogy volt benne szakmai alázat. Én magam többször lát­tam, ahogy a szanaszét heverő raklapokat húzza vissza a raktárba. Azt már szerintem ő sem tudta, hogy a raklapról nem a vásárlók vitték el a terméket, hanem az alkalmazottai... De ez mindegy is, lényeg, hogy jött E. és rögvest kirúgott tizenhat embert a leltárhi­ány miatt, amiben ilyen magas szinten csak ketten voltak érintettek. Majdnem mindegyikük beperelte az áruházat, de az igazgató le se szarta őket.

A legfurább E.-ben az alaphangerő volt, amelyen kommunikált. Normális ember ezt üvöltésnek nevezné, ennél lejjebb soha nem adta. És nemcsak a hangerővel volt gond, hanem a fogalmazással is. Káromkodott, durva volt, alpári módon beszélt mindenkivel. Kiskirály volt a maga szemétdombján és senkit nem vett ember­számba, senki nem jöhetett szóba, mint partner bármilyen problé­ma megoldásában. Annyira tudtuk hogy milyen, hogy ha valakit sírni láttunk a személyzeti folyosón, szinte teljesen biztosak vol­tunk benne, hogy az E.-től jön. Szeretett megfigyelni embereket - de erről is volt már szó -, szerette berendelni magához a dolgozó­kat egy kis rutinszerű lebaszásra. A legdurvább az volt, ahogy az alacsonyabb szinten lévő alkalmazottakról beszélt. Jellemző erre a következő eset. Egyik nap éppen akcióváltás volt, így sokan bent maradtak éjszakára, hogy reggel hatra már kint legyen a friss áru az új árakkal. Éppen kajaszünet volt, így mindenki evett valahol, kivéve az egyik non-food igazgatót, N-t, aki az egyik legjobb szak­ember volt az áruházban. Akarta, hogy haladjon a munka addig is, amíg a beosztottjai esznek, így levette a zakóját meg a nyakkendő­jét, felgyűrte az ingujját és elkezdte átépíteni a fősor polcait az új rendszer szerint. (Más-más termékek más-más polcelrendezést kí­vánnak a változó méretekből adódóan.) E. őrjáratozik lent, meg­látja, odarohan hozzá és enyhe lebaszós hanghordozással megkérdezi, hogy mi a faszt csinálsz te itten, amikor van egy csomó rab­szolgád. Ők azért vannak, hogy ezt a munkát végezzék. E. nem szá­molt azzal, hogy a polc másik oldalán is vannak emberek, méghoz­zá árufeltöltők, akiket már ebben az életben soha nem fog tudni a barátai közé sorolni.

De E. mellett legyen mondva, meglehetősen következetes volt. Nemcsak a dolgozókat és a beosztottjait alázta meg, hanem a ma­gas polcon ülő igazgatókat is, méghozzá nyilvánosan, a vásárlók előtt. Egy döntés kapcsán különbözött össze a hölggyel és a követ­kező szöveggel adta ki a mérgét a frissáru osztályon jó néhány bé­kés vásárló füle hallatára: Ide figyelj, büdös kurva, ez az én áruhá­zam, itt az van, amit én mondok, és ha nem tetszik, takarodhatsz el a büdös kurva anyádba. Mikor a vevők megkérdezték a zokogó nőt, hogy ki ez az ember, szembesülniük kellett azzal, hogy magát az áruház-igazgatót látták megnyilvánulni a szokott keretek közt.

Én akkoriban asszisztensként működtem, ami azt jelentette - de szerintem ezt már említettem - hogy egy telefonnal a kezemben ro­hangáltam a sorok között és a kasszások kérésére kerestem bizo­nyos termékeket, amiket a vevő odavitt kifizetni, de nem volt rajta vonalkód. A kommunikációs hendikeppel létező pénztárosok kö­rülírásaiból kellett megállapítanom, hogy a puha zöld, meg ilyen színes izé zörgős nylonban az mosogatószivacs. Szóval ezzel töltöt­tem az időmet, de mivel már régen csináltam és iszonyatos áruis­meretem volt, két ember helyett, két telefonnal, szimultán. Volt egy pillanat, amikor nem terméket, hanem embert kerestek rajtam, akit történetesen éppen akkor láttam kilépni az áruház bejáratán. Rohanok, hogy elkapjam, de alig teszem ki a lábamat, megjelenik mögöttem E. a hóbagoly fejével és olyan huzattal kezdett üvölteni az arcomba, hogy ahhoz képest a Mercedes gyár szélcsatornája egy egypálcás hajszárító. Mi az istent keresek én itt, hogy mertem el­hagyni az áruházat, azonnal hívjam ide a főnökömet és annak is a főnökét, ebből iszonyatos nagy baj lesz... Mindeközben a karom­nál fogva rángatott vissza a kasszasorra. Ezt vagy százan nézték vé­gig, ami nem esett igazán jól. Nem vagyok egy sírós fajta, de ez még nekem is sok volt. Akkor egy életre megutáltam, és ez az indulat ma sem hűlt ki, remélem kiérződik a soraimból.

A fószer a dolgozókon kívül a beszállítókat is terrorizálta. A Co­ca-Colának kijelentette, hogy ha nálam akarod látni a termékedet, fizess! Nem arról volt szó, hogy kiemelt kihelyezés, vagy több hűtő... túrót! Ki akarta tiltani a világ legnépszerűbb üdítőjét a Fogarasi útról, csak azért, hogy ő diktáljon. A kóla bezzeg fizetett, de szerintem az a pénz sem a kasszában jelent meg.

A kakaskodásnak hamar meglett az eredménye, több szóbeli és írásbeli fenyegetést is kapott, persze névtelenül, de gyakorlatilag mindegyiknek ugyanaz volt a lényege. Letörjük a karodat, felgyújt­juk a kocsidat és ilyesmik. Ebből csak egy valósult meg, de az is le­het, hogy csak mi szerettük volna, ha ez a magyarázat. Egyik nap E. begipszelt lábbal jön be. Állítólag leesett a lépcsőn. Vagy az is lehet, hogy segített neki valaki. Ezt sajnos, soha nem tudtuk meg, mert a részletekről mélyen kussoltak.

A dolgozók és a beszállítók mellett néha a vásárlók is kaptak. És itt szeretnék megosztani Önökkel egy hangulatos karácsonyi tör­ténetet, ami az emberségről és a szeretetről szól. Decembert ír­tunk, annak is a 23. napját. Közelgett az év legszebb ünnepe, már kövér pelyhekben hullott a hó, a várost belengte a mézeskalács il­lata, mindenki készült a szeretet ünnepére, csak nálunk volt kur­va sok ember, aki halat akart venni. A hal az egy érdekes jószág. Magyar ember kétféle helyzetben, kétféle fajtát fogyaszt. Az egyik a hekk a Balcsin, a másik a ponty karácsonykor. Tekintettel arra, hogy még nem sikerült az üzletláncnak bekebelezni a Balaton par­ti lángossütőket, az utóbbiról mesélek maguknak. A Tesco hamar felismerte, hogy a halak természetes közege a víz. Innen már csak egy lépés volt eljutni oda, hogy ha élő halat akarnak árulni, víz is kell hozzá. A vizet meg a legjobb akváriumban tartani, mert ugye­bár a hal abban él. El is készült az akvárium a Fogarasi úton. Uni­ós szabályok szerint 500 pontyot volt képes befogadni. Illetve nem tudom, hogy ez valójában uniós szabály volt-e, a lényeg az, hogy kábé ötszáz hal fért cl benne el kényelmesen és gondolom, az Unióban ez szempontnak számít. Ha nagyon akartuk, akár hétszázat is bele lehetett gyömöszölni, de a Tesco nemcsak nagyon, hanem nagyon-nagyon akart, és lám, az akarat csodákat teremt, 1200 ré­mült pontyot sikerült összezsúfolnunk az ötszázas helyen. A halpultos csávó még meg is jegyezte, hogy bassza meg a kurva élet a kibaszott pontyokat, hogy nem bírnak kocka alakúak lenni, mert akkor kevesebb víz kellene közéjük. Hát ez volt a helyzet kará­csonykor. Ekkor született meg az ominózus tábla, amely azóta többször körbejárta az internetet, miszerint vigyázni kell, mert a hal kiugrik. És valóban, számos esetben kellett a padlón vergődő halakat kerülgetni a vásárlóknak, ami nem kedvezett a halvásárlás karácsonyi hangulatának és így nem gyakorolt jótékony hatást a brutális mennyiségű ponty fogyására. Ekkor történt az, hogy jött egy jobb érzésű hölgy, aki számon kérte a halpultoson az embertelen, illetve jelen esetben haltalan körülményeket. A csávó csak annyit tudott felelni, hogy sajnálja, de nem tehet semmit. (Ő talál­ta fel a kocka alakú pontyot.) Dehogynem - mondta a nő. - Példá­ul hívhatja az áruház-igazgatót. Na, ez a néni nem tudta mit kért. Megjelent E., aki aznap annyira agresszív volt, hogy szerintem üvöltve álmodott. Lendületből lebaszta a nőt, mondván, ne tessék dumálni, akkor kellene megnézni a halakat, amikor a maradékot majd holnap élve bedobják a tömörítő gépbe. Ez volt ugyanis az a masina, amivel a hulladékot préseltük össze. A nő majdnem el­ájult és sietve távozott az áruházból. Halat nem vett.

CSÖBÖRBŐL VÖDÖRBE

A árellenőr csoportvezetőként kerültem át a Fogarasiról a Pesti út­ra, amikor már nem bírtam a kiképzést a Hóbagoly rendszerében. Ez egy induló áruház volt, kellettek a tapasztalt emberek és én, magam mögött a kocsigyujtői, kasszás, asszisztensi és árellenőri tapasztalatokkal annak számítottam. Mindig is a vevőszolgálaton akartam dolgozni, az volt az álmom, de oda tényleg nehezebb volt bekerülni, mint az űrturisták sorába. Kihalálos rendszerben mű­ködtek, alig vettek fel valakit maguk közé. Külön szektát képeztek, nem nagyon érintkeztek senkivel, de a munkaidőn kívül is össze­jártak bulizni meg kajálgatni. Szóval összetartó egy társaság volt és esélyem nem volt bekerülni. Gondoltam, hogy egy új áruház indu­lásakor, ha már egészen az elején közel vagyok a tűzhöz, ez vala­hogy sikerülhet, de csalódnom kellett. Árellenőr csoportvezetőt csináltak belőlem, ami azt jelentette, hogy ugyanazt csináltam, mint a Fogarasin, csak nagyobban, de ugyanannyi pénzért és még emberek is voltak alám osztva. Próbáltak motiválni azzal, hogy ez nagy meló, ez fontos meló, itt nulláról kell kezdeni, szóval elsütöt­ték az összes patront, de igazán meggyőzniük nem sikerült. Végül közölték velem a személyzeti osztályon, hogy sok választásom nin­csen, vagy kell, vagy nem. Persze elcsattant pár ígéret, hogy ha lesz üresedés valamelyik osztályvezetői pozícióban, én leszek az első, akit megtalálnak. Hogyne. Mindenesetre elkezdtem a melót, mint csoportvezető. Az előléptetésre hónapokig vártam, és amikor már az összes kasszás meg asszisztens haverom felsőbb pozícióba ke­rült, megkérdeztem a vevőszolgálati igazgatót, hogy mi a francért parkoltatnak engem egy olyan pozícióban, ahol árakat kell össze­hasonlítanom a polcos címkén szereplő adatokkal, s mindezt egy olyan elavult eszközzel, amelyet már az első Star Wars epizódban sem tudtak volna kellékként használni. A válasz az volt, hogy en­gem akkor sem javasolnának előléptetésre, ha egy vákuumbomba hatására hirtelen az összes dolgozó eltűnne az áruházból, mert egyszerűen nem tudom befogni a számat. Nekem mindig okosnak kell lennem, mindenhez megjegyzést kell fűznöm, mindenbe be­le kell szólnom. Na, ez mondjuk igaz volt. De semmit nem tettem csak úgy, csak azért, hogy csináljak valamit. És folyamatosan eredményeket akartam elérni, javítani akartam a módszereken és a beidegződött eljárásokon. Ez persze sokaknak nem tetszett, mert számos esetben világítottam rá hiányosságokra. Ha az átkosban élek, hetente jött volna értem a fekete autó, vagy csak egyszer, de akkor nagyon. Szóval nem léptettek elő, nem helyeztek át jó hos­szú ideig. De akkor már olyan emberekből is osztályvezetők lettek, akik előtte az italosztályon voltak árufeltöltők. Azt is két hétig. Kérdeztem, hogy miért tesz valakit alkalmassá egy felelős beosztásra az a tény, hogy baromi gyorsan tud Viking vodkás üvegeket kipakolni a zsugorfóliából és sorba állítani a polcokon. Egy elnéző mo­soly volt a válasz, csakúgy, mint abban az esetben, amikor egy pénztáros srác a vevőszolgálati igazgató asszisztense lett, majd rögvest utána osztályvezető. Mindegy is, gondolom ez sok helyen így van. Sokakra került rá a kék póló, mert jó időben jó helyen voltak, vagy jó helyen dugtak. És se jó helyen nem voltam, se... Így maradtam árellenőr csoportvezető.

Kék pólóhoz annyi magyarázat tartozik, hogy a Tesco dolgozók hierarchiájában alacsonyabb szinten elhelyezkedő alkalmazottak viseltek piros pólót, E. szerint ők voltak a droidok, vagy rabszol­gák - ahogy tetszik. A kék póló már komolyabb megtiszteltetést jelentett hiszen az általában osztályvezetőt takart, onnan felfelé az igazgatók és egyéb főnökök már civilben jártak... de ez csak egy kis kitérő.

Amiért ezt az egészet elkezdtem mesélni az igazgatóváltáshoz kapcsolódik. E.-től megszabadultam ugyan, de egy másik idegbe­teg majmot kaptunk a nyakunkba, aki szép lassan tönkretette az életünket a Pesti úti áruházban. Tamás nem volt normális, bogyó­kon élt és megkeserítette a dolgozók mindennapjait. Többször előfordult, hogy megjelent reggel hatkor az áruházban és végig­ment a fősoron, hogy megnézze, hogyan rakodták át az árut a feltöltők az akcióváltás miatt. Ha nem tetszett neki, nem sokat vacillált. Benyúlt a cuccok mögé a karjával és mindent letolt a földre egy mozdulattal, mint egy idegbeteg dózer. Akkor aztán lehetett felszedni a földről az árut és a feltöltők kezdhették elölről a mun­kát. Annyiban volt más, mint E., hogy míg az előbbi állattól fran­kón mindenki retteget, az utóbbit simán hülyének nézték. Egyéb­ként az is volt. Emlékezetes volt az eset, amikor bement a száraz­áru osztályra az éjszaka közepén, hogy közölje velük, nem tetszik, amit kipakoltak másnap reggelre, és amíg nem csinálják meg újra, senki nem megy haza, ha vége van a műszakuknak, ha nincs. Mon­dom, hogy nem volt ki mind a négy a figurának, mert nem kell nagy agynak lenni ahhoz, hogy észrevegye, nem kellene szórakoz­ni az éjszakás árufeltöltőkkel. A napnyugta utáni raklaphúzogatás ugyanis nem feltétlenül a nyugállományú egyetemi docenseket vonzza a Tescóba, hanem a két általánossal rendelkező elemeket, akiknek a bőrén annyi szabad terület sincs a tetoválások közt, amin egy csikket el lehetne nyomni. Szóval ezeknek a raklapvám­píroknak szólt be, hogy akkor most maradni kéne hajnalhasadtá­ig. A választ nem vágta zsebre, az összes ősét felemlegették egé­szen addig, aki akciós hirdetéseket rajzolt a barlangja falára. A srácból valami agybogyó beszélhetett, mert közölte a fickókkal, hogy akkor most ő bezárja az áruházat és addig se ki, se be, amíg mindenki meg nem csinálja, amit kért. Hívta is a biztonsági őrök főnökét, hogy zárja be a bejáratokat. Az ügyeletes őr nem evett meszet, drágább volt neki a tyúkszaros élete annál, hogy szembe­szegüljön az éjszakások hordájával, úgyhogy kerek perec vissza­utasította a felkérést, és az igazgató kezébe nyomta a kulcsot, hogy zárj be te, ha akarsz. Tamás barátunk rá is fordította a kulcsot az ajtókra. Na, ezt még megvárta a sereg, majd kivált közülük az egyik, aki még rajzfilmfigurának is durva lett volna, megfogta az áruház-igazgatót, felemelte és berakta két torony raklap közé, hogy akkor mostan lehet kicsit gondolkodni. Majd mindenki bé­kében hazament.

Amennyiben maguk közül valaki abban az időben a Pesti úton járt, simán találkozhatott vele, miközben magányos akcióit hajtot­ta végre az eladótérben. Az volt a mániája, hogy egy darab punnyadt zöldség se legyen a zöldségespultban. Ez lehetetlen volt ab­ban a helyzetben, amikor a narancsok hetven százaléka úgy érke­zett meg, mintha különféle járműveken körbeutazta volna a vilá­got nyolcvan nap alatt, mint Phileas Fogg. De ő nem tágított, de nem ám. Kiszúrta magának a paradicsomos rekeszeket és elkezd­te kihajigálni a nyomott, repedt, rohadt darabokat. A földre. Kérdezi a zöldségpultos, hogy mit tetszik csinálni? Mondja a diri, hogy ő éppen a zöldséges munkáját végzi, mert az ő feladata levá­logatni a hibás árut. A zöldséges gyerek, aki egész nap a pultban volt és méregette a mindenféle zöldséget örült, ha tizenöt percre ki tudott jönni hugyozni, nemhogy még válogasson is. De az igaz­gató megtette helyette, elkezdte hajigálni a parit mindenfelé. Ezt a kétes haszonnal járó tevékenységet mindaddig zavartalanul foly­tathatta, amíg képen nem nyomott egy vásárlót, aki a kritikus pillanatban sétált a háta mögött. A hölgy jogosan háborodott fel, és kérte, hogy hívják ide neki az áruház-igazgatót. Arra semmi szük­ség, - válaszolta Tamás - ugyanis ő maga az áruház-igazgató. A hölgy erre csak annyit mondott, hogy akkor már minden ért. Nem véletlenül néz ki így ez a hely. A figurát hamar más beosztásba helyezték, mert a vezetőségnek is feltűnt, hogy képtelen bármi­lyen helyzettel megbirkózni.

Utolsó történet, aztán tényleg leszállok róla. Tél volt, karácsony előtt időszak. Tetemes mennyiségű hó esett az éjszaka folyamán. Hajnalban jönnek a takarítók, hozzák a kis hókotróikat, hogy meg­tisztítsák a parkolót, és be lehessen állni a kialakított helyekre. Szépen összetolják a havat és feltornyozzák három vagy négy gú­lában, majd mennének dolgukra, de ekkor a semmiből megjelent az igazgató és felvetette nekik az ötletet, mi lenne ha letömörítenék a havat? A takarítók azt hitték rosszul hallanak? Hogy mit? Letömöríteni! A havat! Ennek a majomnak ugyanis az jutott eszébe, hogy tök rendben van, ha a parkoló tiszta, de az a néhány retkes hókupac nem túl elegáns látvány és ha esetleg beesik egy ellenőr­zés, akkor biztosan nem fog nekik tetszeni. Ezért eszébe jutott, hogy ha belapátolnák az egészet abba a szerkezetbe, ami a papír­hulladékot és az egyéb szemetet zúzza össze, el lehetne tüntetni szem elől. A takarítók művezetője kijelentette, hogy ő nem vesz részt elmebeteg akciókban, és az igazgató letömörítheti a havat maga, ha akarja. Ez így is lett. Tamás fogott egy lapátot és negyven köbméter jeges havat letömörített nyitásra. Másnap természetesen senki nem jött ellenőrizni, de ha jöttek volna valószínűleg hülyé­re röhögik magukat a magyar szisztémán, amit Tamásunk a hó eltüntetésére dolgozott ki.

Azután ő maga is szépen eltűnt, azt hiszem, letömörítették vala­hova vidékre. Senki nem bánta.

RENDSZERES ELLENŐRZÉSEK

Az előbb említettem, hogy az igazgatók általában fostak az angoloktól. Nem tudom, hogy volt-e már erről szó, most megle­hetősen lusta vagyok ahhoz, hogy végigolvassam az eddigieket... Szóval a Tesco az egy angol cég. Ennek értelmében a nagyfőnök­ség Londonban van, csak néha jönnek ellenőrizni. Akkor is általában azok a légiósok, akik a legfelsőbb szintet képviselik, de Magyarországon élnek. Nekünk ők jelentették magát az atyaúris­tent, holott szerintem nekik ez volt az egyik legnagyobb kibaszás, ami történhetett. Lekerülni Magyarba! Martin Coulam. Így hívták a régiós igazgatót. Itt élt Magyarországon a lehető legnagyobb fényűzésben és néha alászállt a sameszai kíséretében, hogy megtekintsen egyet a több tucat áruházból. Ilyenkor - ter­mészetesen előre bejelentett látogatásokról volt szó - beindult a vikszolás. Szart mindenki a vásárlóra, a lényeg az volt, hogy szépek legyenek a kihelyezések, polctetők kicsipkézve áruval, jó sok gaz­daságos fos felhalmozva, ragyogjon a padló, volt amikor falakat is festettek a hírre, hogy jön a főnök. És jött is, általában népes udvartartással. A dolgozók meg tornasorba állítva, mint valami régi Kabos filmben a vidéki kastély személyzete. Fekete Audi A8 begördül, fószer kiszáll, mi meg fel kellett, hogy toljuk a frissen lopott Polaroid napszemüvegeinket, mert többeknek begyulladt a szeme a csávó gyémántokkal kirakott arany Rolexétől. Méretes öltöny, csináltatott cipő, amit csak el lehet képzelni. Nem volt rossz csávó, egyszer beszéltem is vele a Terminátor értékesítési versenyének győzteseként, de erről majd később. Most a legnagy­obb látható stiklit akarom leírni, ami a Tesco általam is ismert történetében előfordult. Szóval maga Martin Coulam jött. Előtte glédába kellett vágni az áruházat, a parkolót, a gazdasági területeket, de még a raktárt is. A raktárban pedig volt mit tenni, mert iszonyatos mennyiségű áru állt hegyekben. És ez volt a mumus. A túlkészlet. A befagyasztott pénz. Erre rágott be min­denki azonnal. Szépen ki kellett hát találni, hogyan lehet eltüntet­ni a túlkészletet hajnalig, amikor is majd megérkezik a kutyafalka. Hegyekben állt a termék. Raklapszám. Ruha volt a legtöbb, de műszaki cuccok tömkelege, szórakoztató elektronikai cikkek. Számítógép konfigurációk is hevertek szanaszét tonnaszám, nem véletlen, hiszen karácsony előtt voltunk. Mi a fenét lehet csinálni? Polcok? Tele. Polcok teteje? Tele. Hátsó helyek? Dugig. Oké. Egyetlen megoldás volt, ez is éjfél közelében jutott valakinek az eszébe. Nem szeretném leírni, hogy kinek... Hozzunk be két üres kamiont a teherkapun keresztül, nyomjuk fel rá az árut, állítsuk ki a parkolóba, majd reggel, amikor az angolok elmentek, behúzzuk. Zsír! Az akciót persze titokban kellett tartani, nem is volt beavatva más, mint az éjszakai ügyeletes igazgató, a biztonsági igazgató meg a monitoros, aki egyébként is árgus szemekkel figyelt min­dent. Két kamion bejön, a raktárosok pedig elkezdtek ezerrel pakolni. Iszonyatosan gyorsan kellett dolgozni, így egy sor leltár, vagy bármilyen más nyilvántartás nem készült arról, hogy valójában mi is ment fel a kocsikra. Plazmatévék, nyomtatók, hűtőgépek, mosógépek, minden, ami nagy volt és foglalta a helyet. Persze felesleges lett volna mindenféle iratokat készíteni, mert egyrészt maga a művelet szabálytalan volt, másrészt meg nem mentek azok a kocsik sehova, csak a Tesco parkolójának szélére, ahol szem előtt vannak. Mindenki egy pár órára szóló áthi­daló megoldásról gondolkodott. Lényeg a lényeg, csurig nyomták a két kamiont, egyikre mentek a ruhák, a másikra minden más, kábé százmillió értékben. Amikor megteltek, lezárták a rakteret és a két teherautó szépen kigurult. Mindenki lepihent, mint aki jól végezte dolgát, hiszen erről volt szó. Jól végezték a dolgukat. Reggel jönnek az angolok, nagy vigyorgás, hellózás. Szépen vagyunk, rendben vagyunk, működik minden, zsíros az üzlet, megy a bolt, akkor hát, viszlát! Angolok lepattantak, rögvest jött az ukáz, hogy jöhet vissza a két kamion. Kis szünet, majd pattan vis­sza a kérdés, milyen két kamion? Hogy-hogy milyen két kamion? A tegnap esti két kamion. Aha... Csakhogy az a baj, hogy az a két kamion csak egy kamion. Hűha! Az egyik verdát az éj leple alatt szépen megpattintották, mint egy karikás ostort. Úgy ahogy volt, szőröstül-bőröstül, vagy mondhatnám inkább plazmástul, téeftéstül. Naná, hogy nem a ruhás kamiont vitték el. A szép az volt az egészben, hogy a parkolóban csak a vontatmány állt, ahhoz még kocsit kellett szerezni. Valaki leadta a drótot egy haverjának, hogy ilyen és ilyen cucc áll a parkolóban, lesz szíves érte jönni és elhúzni a francba. Sanszos, hogy így történt, mert pár héttel később megtalálták a vontatmányt valahol a város szélén. Az árunak nyoma sem volt. Ez már olyan ügy lett, amit nem lehetett titokban tartani. Széltében-hosszában erről beszélt mindenki, különféle elméletek láttak napvilágot. Mivel azonban nagyon kevesen voltak beavatva, nem sok gondot okozott megfejteni a rejtvényt azoknak, akik ismerték a dürgést. Az érdekes az, hogy a tettes mégsem lett meg, pedig komoly rendőri erőket vetettek be és még az országos biztonsági igazgató is beszállt a nyomozásba. A helyzetet súlyosbította, hogy senki nem tudta, hogy pontosan mi is volt a kamionon, mivel leltár nélkül, sebtiben pakolták fel a cuc­cot. Csak azt tudtuk, hogy kábé százmillió volt a hiány a következő leltárnál.

A PROSZTÓ VÁSÁRLÓK

Szeretnék pár szóban megemlékezni a Tesco vásárlóközönségé­ről, anélkül, hogy az általánosítás hibájába esnék. Van ez a mon­dás, hogy amilyen az úr, olyan a szolgája. Na most a vásárlók több­sége olyan, mint a Tesco. Ezért van az, hogy ha különféle netes fó­rumokon beírásokat olvasgatok a Tesco élményekkel kapcsolat­ban, főleg olyanokkal találkozom, amelyek a kiszolgálás minősé­gét kérik számon az áruházon. Na most! Kérem szépen! Itten mi ugyebár egy önkiszolgáló áruházról beszélünk. Egy normálisabban kinéző és rendszerezett árukészlettel rendelkező raktárról, ahova maguk bemennek egy gondosan szerkesztett bevásárlólistá­val és annak a hatszorosát pakolják össze hirtelen felindulásuk­ban. Az első tévhit az, hogy az áruház dolgozói Magukért, a Vásár­lókért vannak ott. Nem igaz. A Tescóban ugyanis nincsenek el­adók. Eladók csak a műszaki vagy a számtech osztályon vannak, meg lehet őket ismerni vasalt ingükről és arról, hogy egy pult mö­gött állnak és eladnak. Ez utóbbi tevékenység ugyanis az, amiről egy eladót fel lehet ismerni csalhatatlanul. Az összes többi dolgo­zó, akiket maguk látnak, és akiket E. bá előszeretettel titulált droidoknak, illetve ha jobb kedvében volt, rabszolgáknak, nos, ők az árufeltöltők. Az ő munkájuk és feladatuk, hogy a maguk által üresre rámolt polcokat friss áruval töltsék fel. Egyikőjük sem azért van, hogy félórát csevegjen az áru minőségéről, az árképzésről, a kereskedelmi mechanizmusról és egyéb dolgokról. Ha ezt mégis megteszi, még le is fogják kúrni. A Tescóban azért kerül minden annyiba, mint amennyibe kerül, mert önkiszolgáló a rendszer. Na­ponta több panasszal találkoztunk, mind olyan embertől jött, akik a kiszolgálás minőségét kérték számon rajtunk. Ez már eleve hü­lyeség, ugyanis a Tescóban nincsen kiszolgálás. És ezt a vásárlók közül marhára kevesen értették meg. Ismert mondás, hogy Magyarországon az egy főre jutó prosztók száma két fő. Nos a Tescóban ez az arány a triplája volt, ha nem a négyszerese. Néha az volt az érzésünk, hogy minden bunkó hozzánk jár. Mondjuk itt a Fogarasi úti áruházról van szó, és ebben az esetben talán tény­leg ki lehet jelenteni, hogy minden bunkó hozzánk járt. Méghoz­zá olyanok, akik elvárták, hogy körbe legyen nyalva a seggük a pénzükért. Egy fokozottan diszkont jelleggel működő áruházban amit a pénzükért kaphattak, az ki volt rakva a polcra. Ennyi.

Persze aki már reklamált és vette a fáradtságot, hogy bizonyos verbális kihívásoknak megfeleljen még mindig a jobbik eset volt. A nagy része a vásárlóknak simán pusztított szó nélkül. A legidegesítőbb az állandó bontogatás volt. Kiraktak a kollegák egy raklap tejet, vagy ásványvizet és egy óra múlva minden egységcso­mag ki volt bontva. A víz esetében ez azt jelentette, hogy a hat üvegből csak egyet vagy kettőt vettek meg, de azt minden esetben egy bontatlan csomagból szedték ki. Ennek okát soha nem fogom megfejteni. Vagy idegenkedtek a már „használt" árutól és úgy gon­dolták, hogy nekik jár a bontatlan is, így kibontották, vagy... vagy fingom nincs. Ennek az lett az eredménye, hogy aki a nap végén egy hatos zsugorfóliát haza akart vinni, az nem tehette meg, mert egyesével kellett a palackokat összeszedegetnie. De ez érvényes kutyakajára, WC papírra, sörre, üdítőre, mindenre, ami fóliában van. Egyszer még az is előfordult, hogy egy nőci hat darab billen­tyűzetet szedett ki a gyári csomagolásából, mert ő olyat keresett, amelyet USB csatlakozóval szereltek. Tépte le a műanyagpántot, szakította szét a dobozt. Megyek oda és mondom neki, hogy elég, ha megnézi a csomagolást, mindegyiken feltüntetik, hogy milyen típusú a csatlakozó. Még neki állt feljebb, hogy én molesztálom a vásárlókat! Most komolyan... Én már nem dolgozom ott, de innen kérem magukat, hogy ne bontogassanak, mert az marha idegesítő. Frankón. Semmi értelme nincsen, amíg van egy nyitott egységcso­mag, vigyenek abból. Köszi!

A másik a kajálás. Rém dühítő, és a gáz az, hogy a monitorszobá­ban figyelnek is erre. Sok esetben szólnak is, persze van, akit elen­gednek. Idős néni, aki hozzánk járt ebédelni mindig megúszta és megehette a két zsömléjét a húsz deka párizsival. De a többség az passzióból zabái. A slágertermék a Túró Rudi. Ha legközelebb az egyik Tescóban járnak, majd nézzenek körül. Ide a nyakamba a rozsdást, hogy minden esetben találni fognak legalább néhány túrórudis zacsit a földön. De megy még a dobozos kóla, a csokik, a Red Bull, kiflik, zsömlék, ilyesmik. Sokan hiszik, hogy ez egy pi­ti dolog - megjegyzem az is -, de az őröket direkt utasítják, hogy csapjanak le ilyen esetekre. Az a megaláztatás meg senkinek nem kell, amikor valakit bekísérnek a biztonsági irodába, és jegyző­könyvet vesznek fel arról, hogy stikában zabált. Megjegyzem ez még lopásnak is minősül. Voltak a zabások között kirívó példák is, de azokról majd a biztonsági kérdéseket érintő részben fogok ír­ni. Elöljáróban csak annyit, hogy volt a Kolbászos nevű srác, aki rendszeresen hozzánk jött zabálni. Naponta legalább egyszer be­nézett és letolt vagy hatvan centi gyulait. Mire a monitoros észre­vette és leszólt a detektívnek vagy az őrnek a gyerek már be is nyelte az egészet. Frankó mélytorkos technikája volt, egybe ment le az egész. Hogy később kihúzta-e, vagy így lakott jól, azt nem tu­dom, de már mindenki röhögött rajta. Ha a figura a tévében mu­togatná magát még kereshetne is a fura tudományával.

A romákkal állandó bajunk volt. Már említettem a késes cigányo­kat, de ők a jobbik fajtából valók voltak, mert ők árulták a kést, nem pedig használták. A romák rendszeres vendégeink voltak, ha­bár azt soha nem tudtuk eldönteni, hogy a népes kompániában ér­kező családok gazdaságos terméket, vagy gazdaságos bunyót keres­tek. Érdekes módon többnyire az utóbbiba futottak bele. Említet­tem, hogy a pékek vicces figurák voltak, de akik a Tesco igazi ere­jét adták a biztonságiak mellett, azok a hentesek voltak. A hentes egy különös fajta. Jó fej csávó volt mindegyik. Nagy böszme gyere­kek vidékről. És ami a nagy előnyt jelentett, hogy mindegyikük­nek saját kése volt, amire úgy vigyázott, mint a szeme fényére. Eze­ket folyamatosan vitték magukkal, nehogy lenyúlásnak essenek ál­dozatul. Egyszóval kemény, tökös gyerekek voltak a hentesek, nemegyszer siettek a biztonságiak segítségére egy-egy izgalmasabb helyzetben. Történt egyik nap, hogy egy nagyobb roma kompánia tette tiszteletét a Fogarasi úti Tescóban. Ahogy kell, pörgekalap, bőrmellény, lajbi, rokolyák. Egyikőjük, egy asszony, odament a zöldségosztály árufeltöltőjéhez és foghegyről kérdezett valamit. A gyerek ugyanúgy válaszolt, mire se szó, se beszéd egy akkora kur­va nagy maflást kevert le neki a családfő, hogy a srác seggel zuhant a raklapok közé. Még földet sem ért, amikor a cigók körbevették, hogy rávessék magukat és végleg a földdel tegyék egyenlővé, ma­guk sem tudva miért. Abban a pillanatban a két monitoros - akik állandóan a cigányokat figyelték, ha azok az áruház területére lép­tek - megerősítve három darab ózdi illetőségű biztonsági kemény­maggal a helyszínre siettek. Itt már állt a bál, különféle nyelveken ment az ordítozás, jajgatás, visongás és szitkozódás. Az ózdiak fel­sorakoztak a romákkal szemben, de még így is szembetűnő volt a „jófiúk" számbeli hátránya, még a két monitorossal az oldalukon is. Ekkor jött a felmentő sereg a pult mögül, amire a cigánycsalád is megjuhászodott. Egy csapat hentes érkezett ugyanis véres köpe­nyekben, hosszú késeket és meglehetősen rövid bárdokat lóbálva.

Szerencsére tettlegességre nem került sor, de ez csak a bárdosok határozott és igen agresszív fellépésének volt köszönhető. Pár hét­tel később ugyanez a banda jött vissza, de már a parkolóban előke­rültek a kések. Öröm az ürömben, hogy most nem a Tescóval, mint a globalizáció eszméjének egyik megtestesítőjével volt elszámolnivalójuk, hanem egymással. Egyikőjük, egy nőnek látszó ember, cse­csemővel a karján egy hatalmas késsel tartotta távol magától az is­ten tudja mit akaró, vele isten tudja milyen relációban lévő férfit. Itt is a biztonságiak léptek közbe - a hentesek nem jöhettek ki az eladótérből -, egyik haveromnak a zakóját át is szúrták, még sze­rencse, hogy lobogott, mert különben a srácnak is annyi. Itt már a biztonságiak is osztottak és valami olyasmi alakult ki, mint amikor Asterix a falubeli haverjaival nekiront a környező helyőrségekből kivezényelt római légiósoknak.

Később még belemegyek a részletekbe, de annyit már most el kell mondanom, hogy a Tescóban dolgozó biztonsági őröknek so­ha nem volt és nem is lesz fegyverük. Hála istennek, mert nem egy eset volt, amikor biztosan használták volna. De mivel a Fogarasi volt az egyik legkeményebb hely az áruházak között, ide válogat­ták össze a legfrankóbb csávókat. Főleg Borsodból, a legtöbben Ózdról jöttek. Nem nagyon kellett nekik megmutatni, hogy mit kell csinálni, ha gáz van. Ha úgy hozta a helyzet, egy gépírónőt is meghazudtoló percenkénti leütésszámmal lehetet náluk kalkulál­ni. És higgyék el, sokszor volt rá szükség.

Uccsó sztori, ha már a vásárlói morálnál tartunk. Karácsony. Elvileg a szeretett ünnepe, de a halas-letömörítős történetből kiderült, hogy a Tesco ezen ünnepeket csak az eladás szempon­tjából tartja nyilván. Szóval itt a karácsony, iszonyatosan sokan jönnek a Tescóba nemcsak élelmiszerért, hanem ajándékért is. Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én rühellnék Tescós ajit találni a fa alatt. Mondom ezt persze úgy, hogy amire igazán szük­ségem volt, azt már így vagy úgy hazavittem... Azt hiszem 22.-ről 23.-ra virradó hajnalban voltunk, sőt, hogy egészen pontos legyek, még csak éjfél felé járt az idő. Ez már a Pesti úton történt, ahol a számtech osztályt vezettem. Közeleg az éjfél és egyre csak gyűlnek a vásárlók. Ez nem ritka dolog karácsony előtt, mert valahogy mindig mindenki mindent az utolsó pillanatra hagy. Nem volt ritka a kurvaanyázva vásárló figura, aki másnap biztosan elérzékenyülve adta át a gyerekének azt a műanyag játék laptopot, amelyet előző nap még a „mi a faszom kerül ezen a szaron ezerötbe, baszod?" szövegkörnyezetbe próbált beilleszteni. Szóval tömeg és őrjöngés. Kiemelkedő akcióink közé tartozott valamelyik Harry Potter megjelenése. A könyvek hozzám (tudják, a számtech-hez...) tartoztak, így már délután négy óta hűtöttem a vevőket azzal, hogy várjanak, mert egy központi rendelet miatt csak éjfélkor lehet megkezdeni az árusítást. Erre persze mindenki berá­gott, mondván milyen egy barom vagyok, hogy nem akarom őket kiszolgálni. Mondtam nekik, hogy itt egy keresett cuccról van szó, nemcsak itt van sor, máshol is, éppen ezért jelölték ki a kereskedés megkezdésének egységes időpontját. Ha máshova mennek, ott sem kapják meg előbb, legyenek szívesek várni, mert én baromira nem akarok egy böszme nagy fegyelmit kapni azért, mert előbb árulok varázslós könyveket, mint azt szabad lenne. Mindenki rajtam röhögne. Tessék szépen várni. Hát vártak is, de baromira nem szépen. Közepes lincshangulat alakult ki. De azért ottmaradtak. A várakozás előrehaladtával és a tömeg létszámának folyamatos és gyors növekedésével nőtt a kétely egyesekben, miszerint lehet, hogy nekik nem fog jutni. Megkezdődött hát a helyezkedés és előre nyomulás. Két kollégámmal ekkor úgy dön­töttünk, hogy mielőtt meglincselnek minket egy sebtében felka­pott robotgéppel, behúzódunk a raktár biztonságos félhomályába, oda, ahol a könyvek várták raklapszám, hogy előhozzuk őket, amint az óra elüti az éjfélt. Kint a tömeg, mi meg szép csendben bent és vártuk, hogy a mutató a tizenkettesre érjen. Amikor ez megtörtént, vertünk egy nagy levegőt és kihúztunk egy egész rak­lap könyvet az eladótérbe. Arra nem volt szükség, hogy a fóliát lev­együk a csomagról. A tömeg ugyanis megindult és mindent szét­téptek. Ahogy jöttek, úgy mentek, mindenki a maga zsákmányával. Nyomukban a pusztítás. Mindenütt szétszaggatott borítók, szét­tépett könyvek, a fólia szanaszét. Egy percet sem vett igénybe az akció, és az eladótér úgy nézett ki, mintha valami komolyabb csata után lettünk volna.

LENYOMOM A TERMINÁTORT

Kicsit vissza kell csúszni a karrierépítésemhez, mert túlságosan elmentem a sztorik irányába. Ott tartottam, hogy a Pesti úti áruházban megkezdtem áldásos tevékenységemet, mint árellenőr csoportvezető. Sajnos képtelen vagyok felidézni gyermekkorom azon pillanatait, amikor szüleim időről időre előkerülő barátai jópofán üvöltözve megkérdezik, hogy „és, na mi leszel, ha nagy leszel?". Mire én azt válaszolom: „árellenőr csoportvezető". De ez van, ezt hozta a sors. Nem azt mondom, hogy szeretni kellett - mert nem is szerettem, - de legalább volt valami. Azt, hogy a homár lobbi és egyéb gátló tényezők ellenére mégis osztályvezető lettem, azt az igazgatómnak köszönhettem, akinél normálisabb emberrel soha nem találkoztam a Tescóban. Jellemző is, hogy nagyon hamar otthagyta az állását és most egy baromi nagy banknál megmondóember. Gyakorlatilag a terület, amit kaptam, egy nem létező osztály volt, ami persze nem vont le számomra semmit a dolog jelentőségéből. A számítástechnika, mint külön részleg eleddig nem szerepelt a területek közt. A nekem kialakított osztályon található árumennyiség fölött addig több másik osztály­vezető diszponált közösen. Most pedig lett egy saját kis királysá­gom, ráadásul úgy, hogy nem egyedül pályáztam a posztra. Még sikerélményem is lett, mivel egy ötvenhat éves karbantartót sike­rült lenyomnom, akinek szintén erre a székre fájt a foga. Persze a haverok azonnal elkezdtek hőzöngeni, mondván, hogy szarba nyúltam, nem hiányzik ez nekem, szét van zilálva a terület, és ilyesmik. A baj az volt, hogy szinte minden resztli hozzám tarto­zott. A számítástechnika meg a hozzá tartozó dolgok még rendben lettek volna, de nálam volt a DVD, a CD, a könyv, videó és audio kazetták, szoftverek, a képkeretek, a napszemüvegek és minden, amit csak a kiállított monitorok környékén maguk is szoktak látni. A hidegzuhany csak később jött, gyakorlatilag semmi nem volt rendben. Mivel ketten is feleltek korábban a részlegért, gyakorlatilag senki nem csinált semmit. Nekem kellett mindent rendbe hozni és nulláról kezdeni. Kértem beosztottat is, mert rájöttem, hogy az adminisztráció és a raklaphúzogatás jól megfér egymás mellett egy munkaköri leírásban, de képtelenség együtt csinálni a kettőt. Nem kaptam. Az volt az indok, hogy minek nekem beosz­tott, amikor rengeteg polcszervizesem van. Ez mondjuk igaz volt, de azzal a tíz sráccal nem tudtam mit kezdeni. A polcszervizesek mind egy-egy beszállítóhoz tartoztak. Ők alkalmazták és ők fizették ezeket a dolgozókat, akiknek a feladata abból állt, hogy a cégük által beszállított termékeket kicsomagolják, kihozzák a rak­tárból és megfelelő módon kihelyezzék az őket megillető helyre. Ennyi. Jöttek, pakoltak és már mentek is. Semmilyen más munkára nem tudtam befogni őket. Így gyakorlatilag folyamatosan dolgoztak az osztályomon, de ez nekem egy fikarcnyi segít­séget sem jelentett. Mikor látta a személyzeti osztályvezető, hogy gyakorlatilag képtelenség így elvégezni a munkát, adott alám két kisegítőt. Hát mit mondjak, rám is fértek. Az egyik egy csajszi volt, aki a legnagyobb részt, a CD polcokat rakta rendbe. Ez iszonyatos meló volt. Állandóan frissíteni kellett a készletet, folyamatosan utánrendelni mindent, ami fogyott, készletezni, listázni, satöbbbi. Amikor jött, már teljes volt káosz. A Top 40 lemez között például előkelő helyen szerepelt Szécsi Pál és Falco. Egy nap alatt rendbe rakta. Én közben a raktárt pakoltam, mert a hozzám tartozó áruk a szélrózsa minden irányában szét voltak szórva. Ez volt az én for­mám. Egyesével kellett összekaparni a raklapokat innen-onnan, rendbe hozni a nyilvántartást, a rendeléseket. Volt, amiből ton­nányi állt halomban és volt, amiből már egy darab sem volt. Még az volt a szerencse, hogy nagyjából meg tudtam állapítani, mi mi­csoda.

Ez volt az az időszak, amikor még erősen motivált voltam. Oda kerültem, ahova akartam, olyan pozícióba, ami igazán nekem való volt. Lehetett szervezni, nyomulni, megoldani, kitalálni, meg­valósítani. Sajnos azonban a Tesco rendszere nem kedvez azoknak az embereknek, akikben túlteng a motiváció, hogy azokról, akik azért dolgoznak itt, mert nem találtak mást, már ne is beszéljek. Egyszerűen olybá tűnik, mintha az áruházat egyáltalán nem érdekelné, hogy milyen a dolgozók hangulata, morálja és az ebből fakadó eredményessége, őket csak az érdekli, hogy a hajó menjen előre. Mivel itt böszme nagy hipermarketekről beszélünk, maga a mindennapok rutinja mozgásban tudja tartani a gépezetet. Áru bejön, vásárló elviszi, pénzét otthagyja, amiért újabb áru jón be és mindeközben a haszon folyamatosan osztásra kerül. Ez van. Ha mindenki úgy indult volna neki a kihívásoknak, mint én, akkor a Tesco mára hatszor jobban működne, mint így, hogy csak a mérete és a megszokás hajtja előre. Most nem magamat akarom fényezni, hanem egy általános problémára akarok rávilágítani. Ha a vezetőség nem veszi a fáradságot arra, hogy az általa csak droidoknak és rabszolgának titulát dolgozókat valamilyen módon motiválja, vagy kedvet csináljon nekik ahhoz, ami egyébként simán csak a dolguk lenne, vagy esetleg értékelje az erőfeszíté­seiket és a munkaköri leíráson kívül eső feladatok elvégzését, akkor soha nem fog tudni megfelelő eredményt elkönyvelni. Minden működni fog, de nem lehet majd áttöréseket elérni. Ez a fejezet arról szól, hogy mennyire szerettem volna kirívó teljesít­ményt elérni, és főleg arról, hogy miért baromi szar dolog a Tescónak dolgozni.

Talán már említettem egy Martin Coulam nevű urat, aki az egyik nagykutya volt - egész pontosan a régiós igazgató - Magyarorszá­gon, tán még ma is az, nem tudom, egy ideje nem követem az eseményeket. Szóval ez a figura értékesítési versenyt írt ki az áruházak között abból az alkalomból, hogy megjelent a Terminátor 3 című film. Akkoriban István, aki a főnököm volt a Pesti úti áruházban, már lelépett és egy bankban folytatta a karri­erje építését, ahogy azt már korábban már meséltem. Helyette egy csajszi lett a közvetlen felettesem, ő is tök rendben volt, sokat segített a dolgaimban. Szóval elhatároztam, hogy ha törik, ha sza­kad én leszek az az ember az országban, aki a legtöbb Terminátor 3 DVD-t fogja eladni. Most persze lehet vitatkozni arról, hogy mennyire nemes ez a cél, de egy olyan ember számára, aki előre gyártott keretezett képeket és üres audio kazettákat árul, igazán nagy kihívásnak minősül. A kihívás az volt az egészben, hogy eleve vesztett helyzetből indultunk. Akkoriban a Pesti úton lévő áruház a méret szerinti rangsorban valahol az ötödik helyen volt és az eladási statisztikáink sem voltak túl jók. Budaörs, ami egyébként maga a központ is, majdnem mindenben az első volt. Nekik volt a legnagyobb a forgalmuk és a besorolásuk is XXL volt, ami ugyebár a legnagyobbat jelenti. Alapból nyolcszor annyi DVD kihelyezésük volt, mint nekünk. Akkoriban már eléggé vágtam, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy egy cucc jól menjen. A kihelyezések fontosságát nem mondom el újra, hiszen arról már volt szó, vi­szont ez volt az első alkalmam, hogy bevethettem mindent. Elő­ször is iszonyatos mennyiséget rendeltem a filmből. Hozta is a beszállító dögivel, innen már nem volt visszaút, ez a mennyiség nem maradhatott a nyakamon. Azonnal rendeltem tőle két sztendert is. Ez egy papírállvány volt, rajta Kalifornia kormányzójával, amint éppen lő, vagy világít a szeme, vagy valami ilyesmi, pon­tosan nem is emlékszem. Egy darab járt minden egyes áruháznak. Hívom a srácot és mondom, hogy nekem kettő kell. Az gázos, mondja, mert egy ilyen negyvenezerbe kerül. Nem érdekel -mondtam -, hogy mennyi, nekem azonnal kell még egy, különben az esedékes rendelések fogják megsínyleni. A srác még aznap délután kihozta a kért cuccot, méghozzá személyesen. Volt tehát egy rakat filmem és két papirterminátorom. Vettem egy nagy lev­egőt és felszámoltam a raklapszigeteket, amik igencsak értékes kihelyezésnek számítottak, kipucoltam egy hatalmas területet a polcsorok közt. Ami lejött a raklapról, az ment a raktárba pihenni. A táncparkett méretű placcon kiraktam egy hat raklapból álló szigetet, lefedtem szőnyeggel, nyúltam egy hatalmas plazmát a műszakis haveroktól egy házimozirendszerrel megfejelve. A bútorosztályról átcsúszott egy kanapé, és a szigeten szépen felépítettem a privát mozit. A képernyőn egész nap a film ment, a hangszórók iszonyatosan dübörögtek 24 órán keresztül, úgyhogy aki a környéken dolgozott, két nap után fejből felmondta a Terminátor 3 összes dialógját hiba nélkül. Plakátokat és szórólapokat is nyomtattam, amiken az akciómat hirdettem. Kisebb fenyegetésekkel ugyanis berendeltem párszáz CD lemezt, videokazettát és mindenféle más szóróajándékot a beszállítóktól, amikkel megfejeltem minden egyes eladott Terminátort. Azt is sik­erült elintézni, hogy a hangosbemondó egész nap az én akciómat szajkózza. Lényeg a lényeg, amikor elszámolásra került a sor, kiderült, hogy magasan az első helyen végeztem, Budaörs 23%-kal kullogott mögöttem. A mezőny másik felében pedig csak egy-más­fél százalékos értékesítési különbségek voltak. Dagadt a mellem a büszkeségtől, többször elképzeltem azt, amiről kocsigyűjtő koromban csak álmodtam, hogy valami komoly elismerést kapok, mégpedig magától a régiós igazgatótól, hiszen az ő ötlete volt az értékesítési verseny. Na, erre hiába vártam. Azt sem mondta senki, hogy húzd meg a faszom! Nyelek egy nagyot és megyek fel a sokat emlegetett Tamáshoz (aki havat tömörített), aki akkoriban az áruház-igazgató volt, és kérdezem, hogy mi van. Kiírtak egy versenyt, amiben egy csomóan részt vettek és én megnyertem. Nemcsak, hogy baromi sok háztartásba juttattam el Hollywood üzenetét, miszerint jönnek a robotok, hanem jó kurva nagy profi­tot is csináltam az áruháznak. Ha valaki, akkor én pontosan tudtam, hogy mennyiért vettük és mennyiért adtunk az izmos kormányzó-cyborg harmadik kalandját. Tamás egy ideig köntörfalazott, hogy ja, majd lesz valami valamikor, legyek csak nyugodt. Árgus szemekkel figyeltem a szájmozgását, de a „köszönöm" szóc­skát sehogyan sem sikerült leolvasnom róla. Leléptem, de a dolog nem hagyott nyugodni. Pár hónappal ezelőtt volt egy másik értékesítési verseny, amin a haverom második lett és kapott százötvenezer jattot. Ha én a saját teljesítményemmel számolok legalább két kiló járt volna, de ekkor már túltettem magam az anyagi részén. Egy köszi is megérte volna, de arra kisebb esélyem volt, mint a lére, amit szerintem az áruház-igazgató benyelt magá­nak. Kicsit felhúztam ezen a kombináción az agyamat és legközelebb, amikor volt egy össznépi értekezlet és fejtágítás az osztályvezetők számára - amelyen egyébként ez a Martin Coulam is részt vett -, odasétáltam a verseny kiírójának asszisztenséhez és bemutatkoztam, hogy én volnék az, aki minden eladási rekordot megdöntött a számtech részlegen ezzel a DVD akcióval - Tök jó - mondta, és gratulált. De hogy az a gáz, folytattam, hogy soha senki nem szólt a nyeremény ügyében. Immáron két hónapja. Na, erre lett nagy szervezés. Odahívták a régiós igazgatót, akinek elmondták a történetet. Ő is felhúzta magát és odahívta Tamást, az áruház-igazgatót, hogy mi az, hogy nem honorálják a teljesít­ményt. Tamás holtsápadt lett, erre nem igazán volt bogyója, amit bekaphatott volna. Egyetlen megoldásként az kínálkozott, hogy hívta a beosztottját, az én főnökömet, hogy adjon magyarázatot. Erre persze egyikőjük sem volt képes. Mindenesetre nagy galiba keletkezett az egészből, amit persze én szívtam meg, mert innen­től én l